Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

H. is merített a tálkányi mézből, és, magasba emelve a kicsi kanalat, hosszú, aranyló szálat csurgatott belőle a csészéjébe:

Milyen szép méz a méz, dünnyögte.

Haboztam. Szóljak-e tovább kedélyem homályáról? Ismét a szivardobozért nyúltam, kiválasztottam egy szőkésbarna szivart. Nem gyújtottam meg, úgy ízlelgettem zamatát, aztán óvatosan hengergetni kezdtem két tenyerem között.

Kint, a parkban szellő suhintgathatott, mert sugdolództak a lombok. Letettem a hamutálca mellé a szivart: nem is sejtheti, mekkora erőfeszítés kell ahhoz, hogy eltitkoljam hozzám tartozók és barátaim előtt a különbözőségemet. Ráadásul többnyire hiába. Csak erjedek, bugyborékolok, hullámzóm, olyan lázas tépelődésben, vagy hibbantságban, amely közvetlen, miközben szétfolyó és tátongó. És dermesztő egyedüllét tör rám ilyenkor.

H. huncutkásan hunyorgott rám. És olyan gyöngédségtől átszőtten, mint aki azért nem érzi, hogy szeret, mert szeret:

Ön remete, miként már említettem egykor; társadalmasodott remete, aki az anyagi világ magányát éli lakában, és tobzódásait ennek a magánynak. És szakadatlanul visszatér látomásaihoz. Ez az egyik magánya. Mert, ha jól tapasztaltam önt, létezik másik magánya is, akárha a dalnoké. A dalnoké, akiről számos kiváló kollegánk értekezett eddig, jelesül N, akinek idevágó nézetében teljes mértékben osztozom. Igyekszem híven idézni gondolatait. A dalnok, és kérem, hangolja lényére a következő szavakat, nos, a dalnok nem tételez fel közönséget, akihez szólni akarna.

H. ekkor röpke szünetet tartott, és aztán erős, de kedves értelmi hangsúllyal folytatta:

A lírikus, miként bármelyik ember, csakis belső késztetésre dalol, és ha külső hatások zavarják, elnémul. Mi se volna hát természetellenesebb, mint az, ha elvárnók tőle, hogy dala valamennyi szavát érteni lehessen, már csak azért is, mert kívülállónak a dal kiáradásakor elvárnivalója, már előre, igazában nem lehet.

H. játszin csücsörített, és megvonta a vállát:

Mert a dalnok olyan szerzet, aki a hangját az ő isten adta természetének tartja; a lényeget tekintve mondhatjuk ekképpen is: aki a kizárólag önmagát érti énekén.

H. mintha most megszeppent volna, bár nem szokása ilyesmi. Nyomban el is hessegette, fitymálóan:

Ezek utána lássunk csak bele jobban: az olyan határtalanul merész és talányos eszmeszövevények, gondolatmisztériumok, az olyan önmagukat vadul és szüntelenül újraszülő látomásörvények, az olyan orákulumszerű sejtetések, aminőket dalokban hallani, és netán látni is engednek, és aminők mirajtunk is gyakorta kifognak, holott mi a figyelmünket mindenestül rájuk összpontosítjuk, vajon hol eredhetnek? No, de hol erednek?

H. izgatottan felpattant. Meglepődtem ezen. Ő meg, nyugalmat erőltetve magára, visszahuppant karosszékébe, és köntöse övén a csomót kezdte babrálni:

A líra forrásvidéke, rusnyára sikeredett szóval élve: az alanyiasult lét határain túl lelhető.

Érezhetően nem apostoli kinyilatkoztatásnak szánta iménti nézetét, inkább egykét szórakozottan elejtett szónak csupán, mintegy visszavonulóban a hevületből:

Tovább szövögetve N. okfejtését:

Midőn a dalnok lírának véli magát, akkor meg kell válnia alanyi voltától, és ama

90