Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

kútfő elé járulnia. Ez implikálja a másik magányosságot, amely azonban nem a sze­mélytelen világ kihaltsága, ellenkezőleg: természetes és gazdag; jobb híján tudós fi­zikusaink szóállományából kölcsönözve ide: szüntelenül keletkező eredők és egy- beforrások sokféle egyenlőségei népesítik be óhatatlanul. Olyanfajta élményben részesíti a dalnokot, amilyent akkor is él, amikor nem érzi. Életben szegény társai azok, akik mint terhet kárhoztatják a lírikusra az ilyen remeteséget. És tüstént fél­reértik, mert ők nem vállalják! A társak! Akik az élmény pitvarába képesek behatolni csupán. Különben is: az önöké az első korszak, amely nem képes érteni, és ennek következtében: szeretni a dalnokait. A park ide-oda mozgó alakjain és színein jártattam a szemem. Hirtelen hallott csönd intette tekintetem oda, a facsipkés asztalhoz. H. piskótát eszegetett, semmi másra sem ügyelve. Meghökkentem, mert olybá tűnt nekem, mint aki merőben vá­ratlanul van jelen a facsipkés asztalnál; hallani hallottam ugyan valahonnan ma­gamban a hangját, de ő sehol, csak én egyedül voltam mostanig a szobában. H. lepöccentett ajkáról egy morzsát: Ha önként figyelemmel és némi képzelettel követte idáig ezt a pongyola volta miatt meglehetősen hézagos és helyenként zavart fejtegetést, pótolva, ha kellett, hiá­nyait, enyhítve szélsőségeit, akkor ön, velem együtt, termékenyítőbb ágyást készít­het a költészetet illető felfogásnak, mint aminőt önöknél általában szokás. Légiesen tétova voltam, és hogy ez szűnjék, felemeltem a hamutárca mellől a sző­késbarna szivart, erélyesen tüzet csiholtam, újfent rágyújtottam és káromkodtam ma­gamban, minél ocsmányabban: Majd mit mondtam! H. elmosolyodott, mézet csöppentett teám maradékába, és mint aki könyörü- letet pazarol kecsesen: A hiánytalan, így hát a mindenható értelem tákolmány, hisz’ csupáncsak esz­mény, balgáké, akik azt képzelik, hogy előbb-utóbb szemügyre vehetik értelmük­kel a felfoghatatlant. Csakhogy a felfoghatatlan számlálatlan kelepcét állít a dolgok létében az értelemnek, és ha ő valamelyikük rejtett természetét valamelyest kideríti, azon nyomban és attól kezdve unos-untalan gyarapítania kell róla való ismeretét, mert minél inkább gazdagodik jómaga, annál inkább sokasodnak a talányok, buk­kannak kihántásra elébe. És akármelyik megfejtés újabb rejtély szülőanyja egy­szersmind. H. elpilledt, noha hűs áramlat nyújtózkodott a szobában. És mintha már szu- nyókálásban folytatná: A dolgok végtelen sorú tulajdonságainak találgatása mindössze utal a felfogha­tatlan mivoltára, aki maga láthatatlan, társalgási nyelven szólva: érthetetlen marad, éppen látható sokadalmának révén. H. valamitől feleszmélt, szeme tétova járt. Megköszörülte a torkát: Nos, barátom, méltán tudakozhatná, miért hetvenkedik a létezését ilyeténkép­pen dugdosó felfoghatatlan, mire alapozza az okát ilyen kérkedésre a láthatatlanság töméntelen láttatása? Ám az ösztönöm azt sugallja, hogy hátborzongató lenne, ha akadna kérdésére válasz, mert az egész világmindenség megbolydulna tőle, sőt, ke­letkezését megelőző, rendezetlen, ősi állapotába semmisülne. És H. csakugyan megborzongott. Rám pillantott, mint aki valamilyen vélemény tömörségét várja. Vagy inkább: képzelmét. 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom