Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

kútfő elé járulnia. Ez implikálja a másik magányosságot, amely azonban nem a személytelen világ kihaltsága, ellenkezőleg: természetes és gazdag; jobb híján tudós fizikusaink szóállományából kölcsönözve ide: szüntelenül keletkező eredők és egy- beforrások sokféle egyenlőségei népesítik be óhatatlanul. Olyanfajta élményben részesíti a dalnokot, amilyent akkor is él, amikor nem érzi. Életben szegény társai azok, akik mint terhet kárhoztatják a lírikusra az ilyen remeteséget. És tüstént félreértik, mert ők nem vállalják! A társak! Akik az élmény pitvarába képesek behatolni csupán. Különben is: az önöké az első korszak, amely nem képes érteni, és ennek következtében: szeretni a dalnokait.

A park ide-oda mozgó alakjain és színein jártattam a szemem. Hirtelen hallott csönd intette tekintetem oda, a facsipkés asztalhoz. H. piskótát eszegetett, semmi másra sem ügyelve. Meghökkentem, mert olybá tűnt nekem, mint aki merőben váratlanul van jelen a facsipkés asztalnál; hallani hallottam ugyan valahonnan magamban a hangját, de ő sehol, csak én egyedül voltam mostanig a szobában.

H. lepöccentett ajkáról egy morzsát:

Ha önként figyelemmel és némi képzelettel követte idáig ezt a pongyola volta miatt meglehetősen hézagos és helyenként zavart fejtegetést, pótolva, ha kellett, hiányait, enyhítve szélsőségeit, akkor ön, velem együtt, termékenyítőbb ágyást készíthet a költészetet illető felfogásnak, mint aminőt önöknél általában szokás.

Légiesen tétova voltam, és hogy ez szűnjék, felemeltem a hamutárca mellől a szőkésbarna szivart, erélyesen tüzet csiholtam, újfent rágyújtottam és káromkodtam magamban, minél ocsmányabban:

Majd mit mondtam!

H. elmosolyodott, mézet csöppentett teám maradékába, és mint aki könyörü- letet pazarol kecsesen:

A hiánytalan, így hát a mindenható értelem tákolmány, hisz’ csupáncsak eszmény, balgáké, akik azt képzelik, hogy előbb-utóbb szemügyre vehetik értelmükkel a felfoghatatlant. Csakhogy a felfoghatatlan számlálatlan kelepcét állít a dolgok létében az értelemnek, és ha ő valamelyikük rejtett természetét valamelyest kideríti, azon nyomban és attól kezdve unos-untalan gyarapítania kell róla való ismeretét, mert minél inkább gazdagodik jómaga, annál inkább sokasodnak a talányok, bukkannak kihántásra elébe. És akármelyik megfejtés újabb rejtély szülőanyja egyszersmind.

H. elpilledt, noha hűs áramlat nyújtózkodott a szobában. És mintha már szu- nyókálásban folytatná:

A dolgok végtelen sorú tulajdonságainak találgatása mindössze utal a felfoghatatlan mivoltára, aki maga láthatatlan, társalgási nyelven szólva: érthetetlen marad, éppen látható sokadalmának révén.

H. valamitől feleszmélt, szeme tétova járt. Megköszörülte a torkát:

Nos, barátom, méltán tudakozhatná, miért hetvenkedik a létezését ilyeténképpen dugdosó felfoghatatlan, mire alapozza az okát ilyen kérkedésre a láthatatlanság töméntelen láttatása? Ám az ösztönöm azt sugallja, hogy hátborzongató lenne, ha akadna kérdésére válasz, mert az egész világmindenség megbolydulna tőle, sőt, keletkezését megelőző, rendezetlen, ősi állapotába semmisülne.

És H. csakugyan megborzongott. Rám pillantott, mint aki valamilyen vélemény tömörségét várja. Vagy inkább: képzelmét.

91