Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Varga Klára: Királylány
a VARGA KLÁRA Királylány Nem tudom, hogy él-e még Manci néni. Csak azt tudom, hogy már rég nagymama volt Vácon, mire én megszülettem, és nem az a viruló, fiatal, magabiztos dáma, akit az otthoni fényképekről ismertem, ahogy virágos kartonruhában pózol: csókot dob a kamerának, kacéran mosolyog. Manci néni szegről-végről volt rokon. Erdélyből jött át a Trianon utáni Magyarországra ugyanakkor, amikor a nagyapám és a dédnagymamám. Manci néni a dédmama testvérének a lánya volt. De a testvér ott maradt Marosvásárhelyen, és nemsokára meg is halt. Manci néni más rokonokkal együtt tizenegy-két évesen átjött. Kallódott az országban évekig, talán vagonban is lakott egy darabig, ahogy sokan azok közül, akik nem írtak alá hűségnyilatkozatot a románoknak, és ezért el kellett jönniük Erdélyből. Elhelyezésükről ugyanis a kormányzat csak üggyel-bajjal tudott gondoskodni. Ok azért a hosszú évek alatt többnyire feltalálták magukat a maradék Magyarországon. Nagyapám például adóhivatalnok lett. Hivatalnokcsalád voltunk Erdélyben is, igaz, ott még jegyzők, polgármesterek, pompás birtokokkal, ingatlanokkal a háttérben, itt meg tényleg minden nélkül. De nem ettől maradt örökre afféle csendes őrült egész életében a nagypapa, hanem azért, mert nem mehetett haza Erdélybe. Abba az Erdélybe, amit tizenkilenc évesen hagyott el. Nemcsak a hegyek, a patakok, a vízmosások, a pajzán cselédlányok, a román pásztorok, akikkel úrfi létére jó kapcsolatokat ápolt, maradtak ott, hanem az úri világ is, amelyben rend volt, amelyben tudta a helyét, és amelyben boldog volt. A nagyapám és a nagyanyám már összeházasodtak, talán apám már meg is született Kalocsán, amikor megtudták, hogy Manci néni Budapesten él, valami nagyon méltatlan helyen - sosem részletezték a nagy családi történetmesélések alkalmával, hogy hol -, egyedül van, és nincsen semmi megélhetése. Azonnal írtak neki, hogy csomagoljon, költözzön hozzájuk Kalocsára. Iskoláztatják, gondoskodnak róla, amíg csak tanul, és amíg csak férjhez nem megy. Manci néni meg is érkezett egy szál bőrönddel, virágos kartonruhában, azzal a széles mosolyával, ami olyan volt, mintha beleharapna a levegőbe, a létbe, ebbe az egész boldogságos emberéletbe. Te jó ég, hogy tudtak nevetni ezek az emberek, pedig volt az életükben háború, kitelepítés, éhezés, minden. De mintha kötelező lett volna nekik, hogy örülni tudjanak mégis az illatos levegőnek, a jóízű ételeknek, egymásnak. En persze tudom azt, hogy hová lett az a nevetés mibelő- lünk, ötvenhat utáni, ötvenhét utáni és kilencvennégy utáni magyarokból... Szóval nagyapáék lovas szekérrel mentek ki Manci néni elé az állomásra, vagy az is lehet, hogy akkor már megvolt apám (Kisbandi) később sokat emlegetett csacsifogata, csak még, mivel kicsi volt, valamelyik férficseléd hajtotta Sanyi szamarat és Irma szamarat? Manci néni beköltözött hát a legkisebb szobába, ami vagy negyven évvel később az én első lányszobám is lett. Iskolába a tanítóképzőbe járt, ahol nagyanyám is végzett pár évvel korábban. Manci néni olykor vigyázott apámra, a Kisbandira, ha nagyanyám mosott vagy befőttet rakott el a cselédekkel, és segített a házimunkában is 80
