Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Varga Klára: Királylány
hálaképpen. És biztosan folyton nevetett a terjedelmes fogsorával, a szoknyája rin- gásával, merő egy nevetés volt az egész lány akkor is, amikor már snájdig fiatalemberek kísérgették a gesztenyefasorral szegélyezett allén, amely az érseki park egzotikus dzsungelébe vezetett. Csakhogy nagymama úgy mesélte, sok volt ugyan a jelentkező, de hamar el is pártoltak Manci nénitől a fiatalurak. Csak egy férfi volt, Rezső nevű, aki nem tágított mellőle. El is vette feleségül, és el is vitte magával Vácra. Ott született meg a kis Manci. Most, amikor visszavisz a vonat Kalocsára, gyermekkorom és Manci néni legboldogabb éveinek színhelyére, már rég nem élnek a nagyszüleim, sőt apám sem. Öccse, a nagybátyám próbál rábeszélni az ebéd utáni pogácsázás közben, hogy keressem már meg a Manci nénit, ha már Pest mellett lakom én is. Beszéltek is vele telefonon, hogy majd elmegyek hozzá, és azt mondta, hogy nagyon vár. Eléggé beteg már, és mindenképp mondani akar nekem valamit. Húzigatom a szemöldökömet, bizalmatlan vagyok, mert nekem ez olyan családi túlzásnak és egyben pressziónak tűnik: miért várna már annyira engem a Manci néni, hiszen alig ismerjük egymást, háromszor, ha találkoztunk életünkben, de már jön is a nagybátyám felesége, a politúrozott bárszekrényből szedi elő a papírt, amire fölírták a telefonszámot. Lemásolja nekem, és tessék, itt van, tegyem el. És akkor menjek el a Manci nénihez. Jó? De tényleg. Manci néni nekem nagyon is kapóra jött volna valamelyik tavasziasabb szombat délutánon, amikor anyósom sajnálatos módon személyesen is kilátogatott hozzánk. Pompás lett volna éppen csak fogadni őanyósságát, és már menni is a következő vonathoz, mondván, hogy muszáj, a rokonaim kértek meg rá. De Manci néni sosem vette föl a telefont, még arra is gyanakodtam, talán kórházban van, vagy lehet, hogy már meg is halt. Igaz, barokk terecskéiért rajongtam, mégis Vác volt számomra a rémségek kicsiny városa. Ha Vácra kellett utazni, akkor biztosan volt valami baj. Elmaradt villanyszámla, titkon átszéljegyzetelt tulajdoni lap, szürreális állapotokat tükröző térképszelvény, amelyet senki nem hajlandó kijavítani, pereskedés, felvehetetlen banki kölcsön, trehány könyvelő, cinikus csaló, korrupt építész, s neki falazó hivatal, pénzéhes ingatlanközvetítő. Nem csoda hát, hogy Vácon a kocsmákat, kávéházakat, cukrászdákat is hamar megismertem. Mert nagyon sokszor vagy várakozni kellett ott, vagy enni-inni valamit a nagy ijedségre. Közel az állomáshoz találtam egyszer a férjemmel egy szolid kis kocsmát egy nagyhangú, nagy kedélyű, nagycsontú csaposnővel. Magas volt, sudár, formás, még a modell-korszak tápos csirkéit megelőző korszak nőideálja, cicás vonalú, kacér szemöldökkel és sűrű söprűs szempillával. Hatalmas fogsorát eltátva nevetett, és nevetett vele az egész teste, még a köténye is, amíg kimérte a nagyfröccsünket a Balaton felvidéki olaszrizlingből. Aztán integetett, hogy kiviszi nekünk tálcán a két poharat a hátsó teraszra, ott csak kellemesebb. Ott kint elegyedtünk volna szóba vele? Vagy még a pultnál? Kalocsa volt a kulcsszó, vagy a lánykori vezetékneve? Nem emlékszem, de ő volt Kismanci, Manci néni lánya. Minthogyha összebeszéltek volna a nagybátyámékkal - soha az életükben nem találkoztak egyébként -, ő is azt mondogatta elkomorulva, ugyanazzal a hangsúllyal, hogy Manci néni nagyon vár. Nem mondta, hogy miért. Inkább bepötyögte az anyja számát a mobiljába. Manci néni hangja reszelős volt, de öblös is, mint a temperamentumos, eleven nőké általában, örült, hogy megkerültem, nagyon gyorsan megállapodtunk egy kedd délutáni találkozóban. 81
