Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Gángoly Attila: A túlvilágkutató hagyatéka
egy-, három-, sőt hétfejű szörnyetegek (akár holmi európai és kínai elemeket vegyítő mesében) előimbolyogtak a fekete sziklatorokból; tisztán hallottam egzotikus morgásukat, melyet annak idején elefánthörgésnek, mamutfújtatás- nak véltem. Sejtelmem sincs, mennyi ideig tarthatott, míg az eleven dombok kivonultak a sűrűsödő alkonyba... Gyermekként talán hinni tudtam volna a szememnek, így azonban bizonyosra vettem, hogy megőrültem vagy meghaltam. De a káprázat korántsem ért véget: alig vesztek bele a sárkányok a szürkületbe, mikor újabb „valami” jelent meg; majomforma teremtés volt, bőre durva, szinte kérges, szeme és füle természetellenesen nagy; tagjai hallatlan testi erőről árulkodtak. Enkidu a Gilgamesből? (Vagy annak pokolbéli mása?) Mindenesetre egyenest a szemem közé nézett, bizonyítva, hogy tudomása van rólam, s azt is, hogy értelmes agy rejtőzik boltozatos homloka mögött. Am mielőtt felkiálthattam volna a döbbenettől, éppúgy kámforrá vált - a körébe gyűlő griffekkel együtt -, ahogyan kámforrá vált a szfinx és a két marakodó kiméra is; vagy mint az a bikafejű, embertörzsű, kimondhatatlan szomorúságot árasztó rém, mely baloldalt bukkant föl, s néhány pillanatig a lencse középpontja felé cammogott: a Minótaurosz. Ekkor végleg elenyészett a fény. Mintha csak egy laterna magica ernyőjét bámulnám, a „sivatag” is eltűnt, másfajta tájnak adva át a helyét, melyet már egyetlen csillag sem világított meg. Én azért láttam a Styx fekete hullámait, Kháron ladikját és az emberiséget megtestesítő Halott szájában az obulust. És abban a másodpercben (ha volt még egyáltalán idő) fölfedte kilétét a szemem elé táruló ellenvilág megalkotója is... * Nem csillant szarv; nem dobbant pata; kénszag se terjengett; más szóval a gyermeteg attribútumok egyike sem volt jelen, amelyekkel pedig oly régóta felruházták az eleven tagadást. Mégis könnyűszerrel kitalálhattam a mérhetetlen szorongásból, mely hatalmába kerített, hogy ki közelít árnyként a földöntúli tájon át, ki mögött sorakoznak fel a hírhedt Physiologie meg a többi besti- árium „szereplői”. Mert valamennyi ott nyüzsgött a háttérben. Faunok, szirének, unikornisok és agyaras behemótok. Kentaurok, hárpiák, lidércek és kígyóhajú Gorgók. Szalamandrák, leviathánok, baziliszkuszok, denevérszárnyú vámpírok és fűrészes szarvú hidrák. Olyan volt az egész, mintha egy középkori székesegyház homlokzatának életre kelt faragványai akarták volna rám vetni magukat. A borzadály teljesen úrrá lett mind az öt érzékemen, s úgy elzsibbasztott, megdermesztett és lealacsonyított, hogy jó darabig moccanni, sőt levegőt venni sem tudtam. Am azt hiszem, mégse voltam tisztában a rám leselkedő veszély nagyságával, mert amennyire az iszony és a kábulat engedte, feszült figyelemmel kémleltem a jelenést. Csak amikor a Lény már eltakarta az egész alvilági tájat, s az optika felé hömpölygött - mi több, az optikái! keresztül -, borított el a pánik... 66
