Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között

ember. Forgalmukat minden bizonnyal nagymértékben az idegenek biztosították. Mint ahogy úgy tűnt fel: lényegében ebből él a város.

Nem soká időztünk ott, ahol bundákat árultak, de még a könyvesbolt előtt sem volt maradásom, látván a horribilis könyvárakat. Az apró praktikus dolgok ragadták meg a figyelmünket, némely cikk gusztusos kivitele, az ízléses csomagolás és a műanyag holmik olcsó ára a viszkóza szivacstól a nylon harisnyáig. Ekkor még nem tudtam, hogy ez az árszint különbség a két ország között nylon harisnyában, kísérteni fog egész utamon. De itt leírom, hogy hoztam magammal egy gazdaságpolitikai rögeszmét: Szeretett pénzünk, a forint védelmében le kellene szállítani itthon legalább húsz forintra a nylon harisnya árát. Leszállítani, akkor is, ha ráfizetünk. Mert semmi másért nem hajlandók az emberek forintjukat külföldön negyed áron elpocsékolni, csak a nylon harisnyáért. Mert semmi más nincs, amiért ilyen megalázkodás szükségeltetik. Hamis svejci órákért, színes kendőkért, olasz babákért nem teszi nevetségessé a magyar utazó a forintját, mely itthon ér annyit, mint például a schilling, de a harisnyáért igen, mert jó harisnya nélkül nincs szép nő, megfelelő számú női harisnya nélkül nincs családi békesség, álmatlan éjszakák vannak, bizonytalanság utcán és társaságban. Megfelelő mennyiségű és minőségű harisnya nélkül elkésnek a nők a munkahelyükről. Idegesek és nyugtalanok a munkájukban, ha egyetlen szem lefutott a harisnyájukon. Egyszóval akármilyen áldozat árán is meg kéne oldani ezt a kérdést, letörni a harisnya feketepiacot. Hogy fellélegzene egyaránt az is, aki feleséggel külföldre utazik és az is, aki itthon vásárol harisnyát.

Bementünk egy-két helyre és vásároltunk apróságot. Úgy mint folttisztítót, papír zsebkendőt és különleges ragasztószalagot. De nem mertük ezt aztán folytatni, mert úgy találtuk, a szerény filléreinkhez képest túlzott alázattal köszöntöttek bennünket. Bizony ez épp olyan kellemetlen, mint mikor egyes honi boltokban nem fogadják a köszönésünket. Valahol a kettő között lehet a helyes út.

Megengedtük magunknak még azt is, hogy fél schillingért belenézzünk egy távcsőbe, amelyen át a környék legmagasabb csúcsát kellett volna látnunk felnagyítva, de nem láttunk mást, csak a felnagyított kék eget, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a felnagyított és a fel nem nagyított ég között szinte semmi különbség nincsen. Minden valószínűség szerint ez a Végtelen problémájával való találkozásunk és a nyomában támadt magasztos gondolatok ringattak bennünket olyan hangulatba, hogy ezen az estén elmentünk egy előadásra, melyet a mozi előtt osztogatott röplap hirdetett:

Isten és az űrhajók.

Az előadást egy egész fiatal pap tartotta tágas teremben és eléggé népes közönség előtt. Nem csak asszonyok, nem csak öregek, férfiak és fiatalok is voltak jelen elég szép számmal. Egy azonban bizonyos volt: hiányoztak a város sikerekben gazdag polgárai. A megtört, csalódott lelkek gyülekezete lehetett ez. Kitűnt ez a pap beszédéből is. Mert minden áron vigasztalást akart nyújtani. Nem ostorozni, vigasztalni akart. Vigasztalni és más értékeket ajándékozni a hiú földi kincsek helyett. Az volt, amire számítottam. A tudományosan felkészült előadó igyekezett helyet keresni Isten országának az ember által meghódított egén túl. Ostoba gőgnek és veszedelemnek azt a reménységet, hogy apránkint Istent kiszorítjuk fejlődő tudományunkkal a világmindenségből. Ha billió és

81