Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Baleset a kék tavak között
Végre megálltunk kissé balra elkanyarodva. A sebességváltó magától üresbe ugrott, a gázpedál viszont fennakadt és a motor teljes házzal bőgött. A slusszkulcsot elgörbítettem és beszorítottam a térdemmel. Nehezen eszembe jutott, hogy kihúzzam a szivatót s akkor, mint egy megmotozott állat, nyögve, fuldokolva megállt a motor. Minden megállhatott az úton, mert nagy csöndesség lett. Az ajtónk az istennek sem akart kinyílni, nekifeszítettem a vállamat, de kívülről is rángatták, mire kivágódott.- Milyen csodálatos táj - mondtam, mikor kikászálódtunk. A feleségem rám förmedt, hogy okosabbat nem tudok mondani ebben a pillanatban, pedig nem volt a megjegyzésemben semmi modorosság. Valószínűleg az elébbi rémület reakciója volt a gondolataimnak ez a hirtelen átváltása. Menekülés a görcsből. Valaki cigarettával kínált. Egy jó hosszú Pali Mail cigarettával. Ebben a könnyűnek érződő illatos cigarettában elég sok lehet a nikotin, mert egy-két mély szippantás után elég nyugodtnak éreztem magam ahhoz, hogy visszamenjek az összeütközés színhelyére megnézni a halottakat. Ezt a helyet már jócskán körülfogták az emberek, de nekem tiszteletteljesen utat engedtek. Nem voltak halottak. A fehér Borgward egyetlen utasa ott szorongott a kormánykerék és az ülés között összeszűkült térségben. Bal oldala hiányzott a kocsijának, az első kerekét is elsodortuk s a kocsi eleje leült a földre. Kicsit komikusnak tűnt fel a helyzete. Segítettem kiszabadítani. Csodálatosképpen talpra állt s most ő sietett a mi kocsinkhoz, én a nyomában. Feleségemnek ekkorra egy széket hoztak valahonnan, az idegen őhozzá ment és reszkető kézzel simogatni kezdte, mint valami régi jó barát. Az idillt egy magából kikelt nő zavarta meg, aki az utánunk következő kocsit vezette, és akinek szintén hajszálon múlt az összetörettetése. Ami gorombaságot hirtelen és nagyobb találékonyság nélkül össze lehetett hordani, az ott mindent az idegen fejére olvastatott. Majd hozzám fordult tágra nyílt szikrázó szemekkel.- Hát magának egy szava sincs?-Majd a rendőrség, asszonyom - mondtam én védekezőén. Különösképpen nem tudtam haragudni az idegen vezetőre. Ha csak megkarcolta volna a kocsinkat, az más, akkor talán magam is kiabáltam volna, de ez, hogy ilyen rettenetes karambol után valamennyien élünk és még a gyalogosokban sem esett kár, akik a híd keskeny járdáján haladtak, ez a csoda valami ünnepies érzéssel fogott el, pillanatnyilag még érthetetlen hálával is az idegen iránt. Végül is életben hagyott bennünket. Még be is mutatkoztunk egymásnak. Csak azt találtam kicsit sértőnek, hogy éppen könyvkereskedőnek mondta magát. Közben valóban megérkeztek a rendőrök, vagy pontosabban szólva: a csendőrök, mert ez a hely már kívül esett a városka határán. GENDARMARIE Ez volt felírva nagy betűkkel a kocsijukra. A szó a mi régi zsandárjainkat juttatta emlékezetembe és ezt indokolatlanul rossz jelnek vettem. Valóban indokolatlanul, mert igazán udvariasak, sőt barátságosak voltak. A civileket letessékelték a pályáról és méricskélni kezdtek, amint az már szokásos. A felbőszült 50
