Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Kiczenko Judit: Arany János: Születésnapomra
jellegzetcsségű, lényegében ugyanúgy leírható, meghatározható más műveket is. Konzultálva több, az alkalmi verselés témájában jártas kollégával, szakmai segítségük (is) annak a tanulságnak a levonására késztetett, hogy nincs e típusra külön kategória.17 A köszöntőversnek arra a változatára gondolok, amelyben a szerző saját maga valamilyen ünnepe (legtöbb esetben születésnapja) alkalmából ír saját maga számára költeményt, az önreflexivitás legtágabb lehetőségét teremtve meg. Olyan művekből áll össze ez a műfajváltozat, melynek legfőbb „csoportjegye”, hogy - József Attila megfogalmazását kölcsönözve - a mű „meglepetés”, olyan költemény [...], mellyel magam lepem meg [...] magamat.18 Szándékosan „szentségtelenítettem” meg a formai bravúr mellőzésével az idézetet, mert e „profánált” megállapítással magától az alkotótól kapjuk meg e szövegcsoport, verscsoport szakszerű definícióját. E verstípus fontos jellegzetessége ugyanis a spontaneitás és az ihlető alapszituáció logikus velejárójaként a már kiemelt önreflexivitás, a meditáció, a számvetés, az összegzés, az értékelés, valamint esetenként valamilyen konklúzió, stratégia megfogalmazása. Az én (önmagam) alkalmi témává, tárggyá alakítása az önretorizálást teszi lehetővé. Az alkalmi vers fölveheti - és a legtöbb esetben föl is veszi - az önarckép-jelleget. Esetleg valamilyen aktuális szerep vagy álarc, maszk kerül megfogalmazásra. Az identitás meghatározása - legalábbis az adott pillanatban érvényesnek tekinthetőé - is jelentős, különféle motivációból s ennek megfelelően változó hangnemvariánsban. Fontos tényező az idő, nem egy esetben ontológiai vetületében. Alapvető az időpont, hiszen a műalkotás keletkezése ennek függvénye. A kiváltó alkalom (az adott naptári nap) az évenkénti ismétlődés állandóságában a változót (az újabb életkort) rögzíti. Az állandó dátum és a változó életkor kettőssége teszi (teheti) variábilissá az éppen rögzített, megalkotott lírai én-portrét. A saját arc rögzítésének ez a változatossága a hangnemben is tetten érhető, attól függően, hogy mennyire tudja önmagától távoltartani, vagy éppen ellenkezőleg túlzottan fokozni, túlságosan közelien kezelni az adott önképet a szerző. Különösen azoknál figyelhető meg ez a jelenség, akik többször és különböző életkorukban írtak ilyen típusú verseket (pl. Arany, Kosztolányi, József Attila, Radnóti stb.). A tragikus hangoltságú önportréktól az önironikus, játékos, tréfás változatokig találhatunk műveket, egy életművön belül is. Az én összetett e látszólag (alkalmi jellegük miatt) „igénytelen” versekben is, noha a műfajváltozat logikus következményeként az életrajzi én és a versben megszólaló, vagy elbeszélt én erősen közelít egymáshoz. De a már említett (ön)reflektáltság elkülöníthetővé teszi az én különböző variánsait: az életrajzi (szerzői) ént, a versbeni költői ént, a narrátor-ént, illetve az elbeszélt ént. Az adott szöveg függvénye, hogy az rá-variánsok milyen kombinációja jön éppen létre. Onköszöntőverstípusnak nevezném ezeket az alkalmi költeményeket. A tematikus elnevezéshez analogikus támpontot és bátorítást az alkalmi versek egy másik csoportjától kaptam, Kilián István ismertetett meg az önbíi- csúztató alkalmi vers fogalmával, illetve konkrét mintájával. 2. Onköszöntők a számok igézetében. A Sejtelem Arany János egyik leghíresebb alkalmi verse, önköszöntője. Arany a hatvanötödik évét töltötte be, amikor négysorosát írta. Feltehetően a számszimbolikában rejlő többlet kiaknázá64
