Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Lám, lám! Ha az ember anyja együtt siratja serdülő csemetéjével Szegény Jánost. Vivát Harsányi Zsolt! Nem szerettem gróf Monte Christót sem, bár Sárkányt és társait szívből utáltam. Nemcsak Ács Feri állt távol tőlem, de Boka is. Gerébtől elhatárolódtam, de a kis Nemecsek sem vált testvéremmé. Őszintén szégyellem - nem is hirdetem, de most mégis megvallom - A Pál utcai fiúkból egyszer is elég volt. Molnár Ferenc könyve nekem valóban kötelező olvasmány volt. Petőfi-verseket írtam, de Aranyt szerettem, Toldit társammá fogadtam, az Apostolt a végigszenvedett olvasgatás után kitessékeltem az életemből. Másként alakult viszonyom apámhoz. Valójában ő is hős volt, életem regényében. Mint, általában a növekvő csemeték, kezdetben én is idealizáltam őt, aztán több mint egy évtizedes láthatatlan harc következett. Elviselhetetlennek éreztem csendes megalkuvásait, érthetetlen beletörődéseit, egyáltalán, számomra idegen törődöttségét. S aztán lassan a héj mögé láttam, s rá kellett döbbennem: ízig-vérig az apám fia vagyok! Ő előbb rájött arra, amit ma már én is tudok, s amit Szabó Lőrinc már harminchárom évesen elég világosan az orrunkra kötött! „látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjúkor sejteni bírta volna bennem valamikor, látom, milyen rútul becsapják a baleket, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál, Parancsnokai szerint apám megbízható, jó munkaerő volt. Folyamatosan képezte magát. Idilli kép. Apámnak térképet kellett rajzolni, esetleg táblázatot készíteni. Az egyik keze gátolta az egyenes megszülésében a másikat. S akkor még ott volt az az átkozott vonalzó, meg a gonosz, sebejtésre vicsorogva váró körző. 33
