Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Ott álltam koporsójánál a mezőtárkányi temető' ravatalozója előtt, lélekben meztelenül, lélekben csak vele. Tudtam, a falevél legapróbb rezzenését is meg kell őriznem, hiszen az indul el a várva várt találkozóra gyerekeivel, akitől a legtöbbet tanultam, aki maga volt az esszenciális emberség. A legapróbb por- cikám is érezte, hogy kapok még tőle valamit - még itt is - a vélelmezett legkedvesebb unoka vélt jogán. A hamvait magába fogadó urna előtt - mire felpillantottam magamból - ott volt az esküvői fényképe. A temetés után másodunokaöcsémék, Pistáék kertjében Éva, Pista felesége éppen a hurkákat rakta az asztalra - „Tudod Sanyikám, számoltam vele, hogy Matild néném valamikor meghal, s hogy legyen mivel fogadnom benneteket, a disznóöléskor már a harmadik éve félreteszem a torravalót” mikor odajött hozzám Mari unokahúgom, Laci lánya. „Ugye nem haragszol, hogy odatettem a Nagymama esküvői képét a ravatalra?” Mari, évek óta számkivetett nagyanyám szívéből lám tudta, hogy nem vele volt Matild ángyomnak baja, csak az etikájuk vált el végletesen egymástól. Mari - bár szinte bálványozva imádta az apját - elszántan akart menekülni otthonról. Sok volt neki az apja hazatértére való várakozás, zokogásba fulladó megpróbáltatása. Férjhez ment - a körülményeket nem tudom - aztán elvált. Ezután élettárs lett, majd „szingli”. Mari sorsának sem tudója, sem ismerője nem voltam, akkorra már évek óta nem láttuk egymást. Nagyanyám szentenciáját viszont magától tőle ismertem: egy asszony sohasem hagyhatja el hites urát. Mari vétett, s nagyanyám az én szavamra sem hajlott, „Te is már nagyon modern vagy, Sanyikám! Nem lehet ennek jó vége. Mi lesz így ezzel a világgal?” Nem akartam én nagyanyám törvényével haragban lenni, perbe szállni. Ott a mezőtárkányi temetőkertben ismérveim része volt, hogy amíg nagyanyám képes volt kapálni a mezőtárkányi kertet, s nem szólította őt az ő sorsának Istene az egri kórházba, majd két unokájához, az öcsémhez és hozzám, addig volt hely, ahol, az addigra már teljesen szétszakadt család még odajáró egyedei, hírt kaphattak egymásról, sőt szerencsés esetben még találkozhattak is. A mezőtárkányi temetőben a hat unoka közül három meredt megkövesült tekintettel maga elé. Kettő igazolatlanul maradt távol, egy pedig... Hát igen, Mari öccse az alkoholtól vezéreltetve olyan ösvényen csámborgott, ahonnan nem lett volna szerencsés imádott nagyanyja urnájához szólítani. Rövidre szabott életét ez a találkozás még inkább megkurtíthatta volna. A borivásbán a családi tradíciókhoz méltó örökös, unokaöcsém, magából kikelve, szinte hangját vesztve a felháborodástól, zokogva rogyott anyja ölébe, hazatérvén az egri kórházból, ahol nagyanyja küszködött a maga kilencvenkét évével, a combnyaktöréssel. „Éhezik a nagymama. Vittem neki parizert és két zsömlét, még a morzsákat is összesöpörte.” 26
