Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Bizony összesöpörte. Nagyanyámnak a „kenyír” a világ legmegbecsültebb kincse volt. Ha kiszáradt, vízbe áztatta, ha éppen nem volt otthon tej. Száraz kenyér, ehetetlen kenyér nincs. Kenyeret kidobni, Isten elleni vétek, a kenyír az Isten teste. A morzsa is kincs.

Nagyanyám lassan - tudomásul véve a megváltoztathatatlant, na meg Nini is példás menynek bizonyult - megbékélt fia hirtelen rászakadt feleségével. Nekem viszont évekbe tellett, míg megértettem viselkedésének - esetleg számára sem világos - indítékait. Azt, hogy mi munkálódhatott benne, tehetetlenül szemlélve „fia elvesztését”.

Nagyanyám nyolc holdat vitt a házasságba, s ha sorsa változott is, ösztönös tudata nyolcholdas maradt. Nininek semmije sem volt. Nini, a nincstelen angyalföldi prolilány. Nagyanyám feltehetően lelke mélyén mindig vendég maradt a nincstelenek lakta „angyalok földjén.”

„S akkor apád összekoccintotta a fejünket anyuval (leendő anyósával) s mindkettőnket magához ölelt. Amíg élek, hálás leszek érte.”

Anyám a mézesmázos külmosoly imitációjával orcáján, lelke mélyén rideg jegességgel készülődött, ha találkozóra kényszerült Ninivel. Pesti nyaralóinkban szinte hatökrös szekérrel kellett felvonszolni őt az átellenben lakó öccsé- hez, bár őket valóban mély testvéri szeretet fűzte egymáshoz. ,Jaj anyu, hagyjon már, majd átjön a Laci!”

Lenke pedig - bár erről aligha tehetett, s talán Gyuszi bácsi példája is formálta mozdulatait - kicsit mindig légiesen fennkölt volt. Szinte libegett, cipője talpa is alig hagyott nyomot a föld arcán.

Tárkányon futottunk össze nagyanyámnál egy nyáron, s a tehéncsorda megtérte után elhatároztuk, hogy sétálunk egyet a faluban. A kupálódófélben lévő egyetemista unokaöccs, az elnökhelyettesné jobbján. Miközben én hevesen gesztikulálva tapostam ki egy-egy, a talpam alá sandán odalopódzó tehénlepény szemét, Lenke graciózus mozdulatokkal szökkent fűcsomóról, fűcsomóra. Utunk során betértünk a PRESSZÓBA, ő egy kávét kért gőzölve, én egy sört, s a presszó népe éppen hazatértében a földről, lassan felfogta - s azon nyomban csillapítani is kezdte a különben megszokott hangzavart -, hogy VALAKI kávét rendelt gőzölve.

Lenkének aurája volt, s ez általában zavart szokott kelteni az aurátlan világban. A tárkányi nép is tudomásul vette, hogy belibegett az aura, aztán elkönyvelve a szokatlan megtiszteltetést „apriori” méltósággal élte tovább, igaz szor- dínósított, de mégiscsak a maga megszokott presszóéletét.

„A Matild ángyom fiatalabbik lánya, meg az idősebb lányának az unokája” - vitte a hírt asztaltól asztalig, a különben ugyancsak rokon, vendéglős Emil.

Nagyanyám temetésén már egyik gyereke sem lehetett ott, objektív okokból. Mindhármukat - a tárkányi dagasztóteknő hajdani kapitányát és a két matrózát - elvitte a rák.

„A mezőtárkányi rák.” Gyuszi bácsi, bár ő is szerette anyósát, világéletében nagy ívben elkerülte felesége fatornyos hazáját. Ha arra tévedt is, társa volt a palackban tárolt víz. Soha nem hitt az ásott kút vizének „felséges ízében”.

27