Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Kétségkívül eredeti és precíz helymeghatározása családunk egyik ágának őshazájáról, amely ezek szerint nem éppen a kies Etelköz volt. A hajdani mezőtárkányi vezérevezős felesége - szeme villámai adták kezembe a kulcsot - viszont ránk volt féltékeny. Laci nagybátyám a felnőttkor küszöbén sertepertélve a nagyon csinos, és sudár termetű Jutkának udvarolt. Jutkát szeretettel fogadta a család apraja-nagyja, s eljegyzésük is természetes volt mindenki számára. A fényképalbumból valóban szép emberpár mosolyog vissza rám. S ekkor Laci felszántva az előre és hátra vezető utat, Jutka helyett a piknikus, teltkarcsú, hozzá képest határozottan alacsony Ninit választotta - mint az idő bizonyította - egy életre párjának. Nini egy nagyon szelíd és nagyon szolid özvegyasszony lánya volt. S túl az örökölt lakáson, szegények is, sokkal szegényebbek, mint Matild nagyanyá- mék. S Nini, ráadásul, csillagpályája indulása előtt - amikor mi még a Tüzér utcai kocsmában laktunk - kétkezi segédmunkás volt. Jutkának volt háttere - hogy mi volt a háttér, arról fogalmam sincs, s már nem is lesz, de így őrizte meg emlékezetem a foszlány mondatok még foszlányabb szavait, Nininek semmi. Míg Jutka méltó volt Lacihoz a család szerint, Nini nem! „Tudod Sanyikám - büszkélkedett nemegyszer Matild nagyanyám - egyszer megbetegedett a Delmár úrék szivaros fiúja. Delmár úr nagy bajban volt, amikor eszébe jutott a Laci. Beöltöztették, s ő hordta körbe az uraknak a szivarokat. A Delmár úr nagyon meg volt elégedve. „Hát Kisné, hogy magának milyen ügyes, talpraesett fia van.” Még borravalót is kapott a Laci.” „Amikor Laci elvitt bemutatni a családjának, anyukád kivonult a konyhából, nagyanyád elnézett mellettem, nagyapád pedig bevágta az ajtót, hogy még a félfa is beleremegett, s nagyokat káromkodva átment a kocsmába a Virág úrhoz. Gondolom ott aztán feltálalta a bánatát az ivócimboráinak.” Jómagam, főként egyetemista éveim alatt, gyakran jártam Niniékhez is, hiszen Lacit nagyon szerettem, sőt akkoriban, vagánysága okán, példaképeim egyike is volt. „Ez a Laci, hát nem kivitte azzal az ócska tragaccsal a villanypóznát, de azért csak meglógott a zsernyákok elől.” Ninihez meg valami megmagyarázhatatlan - esetleg a kitaszítottakat toleráló - rokonszenv fűzött. Addigra már viszonylag tisztában voltam a három testvér és a körülöttük kialakult családok egymáshoz való viszonyával. A jelenség szintjén. Nini „mérsékelt izoláltsága” akkor is kitapintható volt. „Értelmiségi helyzetemből” adódó éretlen gúnnyal tettem helyére a dolgokat. Uborkafa! De, hogy ennek a satnya „uborkafás” angyalföldi kertnek nagyanyám is lakója lett volna, bizony határozottan elképesztett. Nagyanyám szelíd, sok infarktusveszélyt elviselő és elhárító lelke nyitott könyv volt előttem. Élete folyását csüngő-csodáló figyelemmel kísértem végig, észlelésemtől távoztáig. 25
