Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Az egyik szerzett, a másik vesztett.

„Csak úgy otthagyott benneteket - sápadozott anyám - hát nem alhatott volna nálunk?”

Történt valamikor közvetlenül ’56 előtt, hogy Gyuszi bácsi csapatával - éppen edző volt a Budapesti Szikránál, a tipográfusok görögtüzet csiholó gárdájánál - az ETO vendégeként Győrbe látogatott a soros bajnoki mérkőzés megvívására. Anyám nagy reverenciával és csirkepaprikással készült neves sógora fogadására. A meccs végeztével némi tanakodás után odaférkőztünk apámmal a kispadhoz, s néhány szót is tudtunk váltani Gyuszi bácsival. A minimális arányú vereségtől -3:2- csapzott agyú nagybátyám megropogtatott bennünket, majd közölte, hogy mennie kell az öltözőbe vigasztalni a fiúkat, aztán irány a főváros.

„De felvitte az Isten az edző úr dolgát, de hát mindig ilyen rátarti volt ez a

C-i ■ 55

nyuszi.

Újsütetű egyetemistaként visszakerülvén Pestre, gyakran meglátogattam nagybátyámékat, újrafonván a málló rokoni kötelékeket. Imponált Lenke könnyed eleganciája, nyúlánk alakja, választékos beszédmodora, de főként az, hogy esze ágában sem volt anyaszerepet betölteni a fővárosba szakadt „árva” mellett.

Törődtek is velem. A vasárnap délután rendre a Népstadionban vagy a Vasas-pályán talált nagybátyám tiszteletjegyei jóvoltából. Sőt a Vasas-Rapid meccs - Bundzsák Dezső, a Bozsik Cucu árnyékába szorult labdazsonglőr jutalomjátéka - a kilenc magyar gól a kettő osztrák ellenében, egy Közép-európai Kupadöntőn (!) a kilencvenezer néző egyik kitüntetettjeként a Népstadion díszpáholyában talált.

Nagybátyám ebédjegyei - mennyei ajándék az egyetemi menzát szívből utáló jómagámnak - pedig nemegyszer a Dózsa Klub Eötvös utcai székházába irányították sietős lépteimet. Lencsefőzelék, füstölt nyelvvel. Életre szóló ízkombináció.

A fene gondolta volna, hogy ávéhás tisztekből béemesekké átvedlett madárijesztők között költőm el nemegyszer estebédemet.

Egyszer ugyan gyanakodhattam volna, - de fikarcnyi okom sem volt rá - amikor szokásomhoz híven társat keresvén a „gurmankodáshoz” J-t vendégeltem meg bőséges ebédjegy vagyonomból.

„Te ide jársz enni?” - kérdezte barátom tátott szájas álmélkodással. Kerekre tágult szemeiből mást sem olvastam ki, csak némi irigységet.

A rendszerváltozás után derült ki, hogy J. rendőrezredesként ment nyugdíjba. Idő előtt.

Egy névrokona (?) pedig a kádári ötvenhatosokat szakmánybán halálra ítélő bíróságok egyikének főmuftija volt.

J-ről akkor csak annyit tudtam, hogy szülei már általános iskolás korában kollégiumba adták. Vagyis: J-t az állam nevelte. Sajnáltam, s feltételezett árvaságából fakadó lelki bánatát legalább füstölt marhanyelvvel akartam kompenzálni.

22