Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Gyomorrontást kapott egy alakulat legénysége egy vidéki helyőrségben? A mindenható Államvédelmi Hatóság szorgos nyomozói záros határidőn belül kiderítették a „szabotázs tényét.” A szakács, az imperialisták e rothadt lelkű ügynöke döglesztőt kevert a kelt tésztába élesztő helyett. A hadtápparancsno- kot meg egyenesen Belgrádból szalasztotta ide a láncos kutya, Tito, hogy fedezze a szabotázst. A dolgozat készítője hol elhűlve, hol kínjában vigyorogva sorolja a vádirat pontjait, s az ítélet határozta kötelet. Nekem meg az jut eszembe, hogy apám akkoriban hadtápparancsnok volt, s vigyázzba vágva magát az alakulótéren, ő is meghallgatta annak idején az ítéletről szóló miniszteri parancsot. Vajon aznap hányszor túrt bele a kelt tésztába? S virágos volt a kedve, vagy virágtalan? Belegondolni is tébolyító, hogy esetleg ő is hozzászólhatott a párttaggyűlésen érces hangon ítélve el az imperializmus csínytevéseit. Vagy talán rogyadozó térdekkel tette ezt - hangja is visszatalált mutáló korszakába - családja vélt vagy valós védelme érdekében? Vagy volt ereje hallgatni? Volt módja hallgatni? Horváth Miklós írja „Maiéter Pál” című könyvének 44. oldalán „A tisztek létszáma 1950 és 1951 között csaknem megháromszorozódott, 1950 és 1953 között majdnem a hatszorosára emelkedett. Az ideológiai megfontolásból toborzott, olykor általános iskolai végzettséggel sem rendelkező tisztikar életviszonyai hatottak a szolgálatellátás színvonalára. Az átszervezés erkölcsi téren is bomlasztott: a tisztek többsége minden évben más beosztásba és más helyőrségbe került, megközelítőleg húsz százalékuk élt külön a családjától. Ez a tény a legképzettebbek körében is létbizonytalanságot szült, rá kellett jönniük, hogy életük, katonai pályafutásuk esetlegességektől, a törvények mellőzésével született döntésektől függött. Elkeseredésüket fokozta az elhárító szervek „törvényenkívülisége”, önkénye, mely számos esetben a parancsnokok tekintélyének a lejáratásához vezetett. Többé-kevésbé sérült volt ez a tisztikar. Sértve érezték magukat azok, akiket a kommunista párt küldött a hadseregbe 1945-46-ban, merthogy másodrendűnek tekintették őket az 1948M-9 után felavatott tisztekkel szemben, sértődöttek voltak a régi munkásmozgalmi káderek, a volt partizánok, ezek jelentős részét különböző indokokkal el is bocsátották a hadseregből. Nem érezték jól magukat a frissen bekerült értelmiségiek - mérnökök, orvosok - sem, akik, amellett, hogy a polgári viszonyoknál kedvezőtlenebb anyagi körülményeket találtak, megbecsülést is csak ritka esetben élveztek. A legbizonytalanabb helyzetben azonban az 1945 előtt felavatott tisztek voltak. A hadseregben működő pártszervezetek a legtöbb helyen a parancsnokok és politikai helyetteseik eszközévé váltak, és szavazógépül szolgáltak a felsőbb - népszerűtlen, erőltetett - utasítások és az elöljárók által sugalmazott feladatok elfogadtatására. Ilyen körülmények között a tehetséges tisztek nagy része politikailag passzívvá vált, mintegy külső szemlélőként várta a politikai helyzet és ezen belül önsorsának javulását.” 17
