Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben

túlvilága. Mindazonáltal legott tisztába kellett jönnöm azzal, hogy az ember nemzetnek, lett légyen az inkákból, eszkimókból és a szinte vég nélkül sorol- hatókból, minden korában és helyszínén szüksége volt valamilyen hiedelemre, mágiára, hittitokra, vallásra, hogy egyik valamelyikük alsóneműbe rázza létük általuk hihető értelmét és rendeltetését, éppen úgy, ahogyan univerzumképletüket is.

H., nyugosztatni magát, ismét a kandalló parazsára pillantgatott:

Persze maguk teremtették látásukat olyanná, értelmüket akkorává, amilyen és amekkora akkorbeli lét- és fajfenntartásukhoz nélkülözhetetlenül szükséges volt, és egyszersmind elégségesnek találhatta szellemeiknek birodalma az ő vakhitű glorifikálásának.

H. ezúttal egy kortynyi hallgatás után:

Az idők teltével azonban egyre tágult és mohóbbá kényszerült az igény, ami, maga mögé utasítva elődjeit, úgymond, kultúrának titulálva, saját arculatához hasonlóvá mintázta ideáit, nem megvetendő kegyetlen erőhatalommal. Ettől kezdve kettéágazott a natúra és az ember nemzet históriája. Az utóbbi csökönyösen rója immár az alkatához idomított útját, nemegyszer pórkevélyen és impertinensen, nemcsak a természettel, hanem annak sok, egymástól elütő teremtményével, valamint egyvéreivel is keménynyakúan szembekerülve.

H., miután mélyeket lélegzett, és már önlelkű nyugalomban:

Azért pöffeszkedtem ide silányan hevenyészett orációmmal, mert, igencsak restellve ugyan a ráköltött, fölös csalhiteket, lehetőleg tömörítve szeretném kifejleszteni önnek: én jóformán egész életidőmmel azt vágytam élni és tenni, amit exkluzive csupán a dalnok és a hozzá egyenlők érhetnek el: az énjüket. Azt az ént, amelyről immár ejtettünk néhány szót, csaknem ekképpen: saját tulajdonába ihletett summázni a fogyatkozatlan világokat. Ok pediglen szerfölött kegyelik az ilyen korifeust, miérthogy magamagukat ott- honoltathatják benne.

H. felkacagott:

O, mekkora lére eresztettem, ígéretem ellenére, zömítésemet! Ám hadd igyekezzek odébb, nem csekély akadályát megkísértve elmémnek, mígnem kilyukadhatnék oda, ahová szeretnék.

Aztán visszafogottan folytatta:

Igen: a dalnoki én, aki létezése titkát kutatja, a többi létező között önnön alanyát, élők és élettelenek finom, áttetsző mozdulata rengetegében, ami pediglen szakadatlanul elhasonul, hogy ekképpen végezze fáradhatatlanul újólag teremtődését. És ebben a konstellációban árnyalatosán zengedezheti a lantos: én vagyok a mindmegannyi. Én vagyok a teremtő és a teremtés, az élet és a halál, a lét és a semmi. Az univerzum formája az én formám. A mindenség szíve az én szívem, tüdeje az én tüdőm, lélegzete az én lélegzetem.

H. kétellhette érzékenységemet eszélyes ideája iránt, mert úgyszólván drámaian szakította félbe, vagy, nem is tudom, fejezte be. Éancsali tekintettel méregetett, amit valamilyen tapintatos somolygás álarca mögé igyekezett bújtatni. Végezetül akképpen döntött, hogy szesztelenül szólja még:

Enmagam, holott életem kincsének javát áldoztam rá, mindössze nagy ritkán jutottam, egyáltalában legalább kőhajításnyira, is, annak közelébe, ahová a

70