Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben
lantost kivetítettem. Viszontag akár a szántóvető vagy akár a csillagém is származhat odáig, ameddig a dalnok, ha megkülönbözhetetlen attól, amit elhivatottsága szerint cselekszik. Minthogy ezzel ellentétben én szépszámú vargabetűt flangáltam végig az ember nemzet egymástól diszkordáns világmindenség látásaiban, bölcsességtanaiban, krédóiban, ráadásul még a számomra nyugtalanítóan ellenszenves és hasznavehetetlen históriáiban is. És mindezt nem másvalamiért, mint azért, hogy ennen egomra leljek, minimo calculo egyetlenegy valamelyikükben. Balga voltam, és ez az ilyfajta hogylét fogyasztotta gátlástalanul és nagyétkűén az elmém éveit, jó hosszan tartóan. Ezért volt hát az a prédálás! H. szünetet iktatott szavai közé. Kirajzolódott arcára, hogy belterjileg esz- mélkedik, mégpedig sokadik alkalommal azonegyen. És miután némi idő múltával félbe-szerbe hagyta: Mígnem ráébredtem végre valahára, kedves barátom, hogy énemhez éltem kizárólagos paraszthajszála tarthat, illetőleg vezethet. És mekkora tautológia volt ez az észtan ellenében! Ám csak neki, egyes egyedül. Elsőben engem is riasztóan megdöbbentett ugyan. És meg kellett hánytorgatnom: cáfolhat-e megérzést bárminő absztrakció. Mert ha igen, akkor ostobaságba silányultat. Am még nem is gáncsoskodhat. Mégpedig azért nem, mert ösztönző erőnknek nem statuálhat minden dolgainkhoz grammatikus gondolatokat. H. jóízűt kacagott: Nahát, az újfent ugyanazon tautológia! A gondolatinak szükségük van arra a pályatérre, amelyen elmélni kísértheti meg azt, amit nem gondolhatnak. Es nyomatékként, barátom, nem kapcsolódik ehhez semmiféle obskúrus. Hisz’ maguk a tudományok is nem egy sejtelemben kurkásznak, korrekt eszközeikkel. Kászolódtam párnaszékemből, és a facsipkés asztalhoz lépdeltem, szivarért. Ezúttal szép, testes, barnát fajtáztam ki, és tüzet csiholtam az ezüstmintázatú gyújtóval. Mialatt szippantgattam szivaromat, azt tekintgettem egy ideig, hogyan lüktet parazsa meggyvörösből szürkés langymelegbe, ide-oda. Utób- ban tévedt az erkély üvegtábláira a nézésem. Mögöttük már teljesen naptalan- ná vált a késő délután. És ez a sötétség egyre inkább közelebb terelte az erkélyhez, majd róla a szemembe a fák ágaira mintázódott fehérséget, és szintakkor még makulátlanabbá élesítette. Bent, a szinte teremnyi szobában azonban, szelíded bársonypuhává idomultak a tárgyak. Csupán a három szál gyertya fényudvarába esők csillantottak leplezetlenebb formát. Meg azok, amelyek a kandalló narancssárga árnyéklatát élvezték. H. párnaszékében kényelmeske- dett, és alighanem hangulatát szundikálta. Eloltottam a szivart az ólomfehér, kristály hamutálcába, és miután a hamut meg a csonkot a kandallóba öntöttem belőle, az asztalka szélére tettem. Visz- szasétáltam a facsipkés asztalhoz a szivardobozért, a szalvétagyűrűért meg a piskótás tálért. Hadd legyenek kézközeiben. Ott is voltak, bár alig-alig találtak helyet maguknak, annyira egymáshoz zsúfolódtak. A pohárkák kihörpintve. A konyakos üvegért nyúltam, és töltöttem, H. szokásához ragaszkodva, cseppenként. Az üveg nyaka, véletlenségből, az egyik pohárka széléhez koccant, félhangon. H. mindazonáltal pillogva kinyitotta a szemét, és megdörzsölte: 71
