Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Csák Gyula: Háttér

kitalálva azért, hogy elterelődjék az értelmiség figyelme mindarról, ami vonzó hatással lehetne rájuk a revizionisták akcióiban.

„Büszkék lehetünk arra, hogy minket maga mellett akar tartani a párt, meg arra, hogy a párt feltételezése szerint mi nem feltétlenül akarunk mellette maradni”- foglalta össze elménckedését.

Én leginkább arra voltam büszke, hogy újságokból, filmhíradókból ismert közéleti arcok között sétálhattam és én tűntem a legfiatalabbnak. Munkahelyi státuszom szerint csak olvasó-szerkesztő voltam a Szabad Földnél, a parasztoknak szóló újságnál, de íme, onnan is látható vagyok - „az elvtársak figyelnek rám”. A magam fekete humorával terjesztettem ezt így, de titkon valóban dagasztotta önérzetemet ez a kiválasztódás.

Mesterházi rögtön a bemutatkozás után szóba hozta lehetséges munkakapcsolatunkat és készséggel bólintottam rá.

Szívesen adtam neki kéziratot, mindenekelőtt azért, mert pénzt kaptam érte, de az én köreimben rangot is jelentett a Művelt Nép című kulturális hetilapban megjelenni. Elbizonytalanított azonban, hogy a vitai interest - ami Mesterházi kedvelt kifejezése volt, s ami magyarul távlatos érdeket jelent -, szóval annak a szempontjából jó-e nekem, ha vele fogódzóm?

Egyszer így szónokolt a szerkesztői értekezleten, amelyre engem is meghívott:

„Rákosiék sértették meg az eszmét, ami a pártba hozott. Én is felelős vagyok azonban, mert végig szolgáltam a pártot. Igaz, aljasságokról nem tudtam. Maradok az eszme híve!”

„Ez igen!” - gondoltam, de rögtön tudtam, hogy nem egészen az, amit én mondanék. Ha érvénye van annak a fogalomnak, hogy bal, akkor balabbra áll, mint én.

„A zászló szent akkor is, ha piszkos kezek is fogdosták a nyelét! Az eszme érvényes!” - jelentette ki más alkalommal. Ez már közelebb volt hozzám.

Négyszemközt beszéltünk egyszer az engem erősen foglalkoztató igazság meghatározhatóságáról, s akkor azt mondta:

„Az igazság a valóság és a tudat megfelelése. A valóság pedig az, ami nem tűnik el, amikor az ember már nem hisz benne többé.”

Egy vívódó, feltárulkozó, tépelődő alkat mondja. Mintha én mondanám. Legfeljebb nem biztos, hogy az én szellemi magánerőmből így össze állt volna ez a gondolat.

S ha mégis, nem biztos, hogy nyilvánosan vállaltam volna.

Óvakodtam a valóságot másképpen látni, mint a személyi kultusz elleni lázadást vezető értelmiségiek látták és láttami akarták. Az a csoport, amely Nagy Imre körül s főként a Petőfi körben tömörült, nagyobb százalékban egykori népi kollégistákból verbuválódott. Az én emlékeimben akkor még teljesen kritikátlanul élt a népi kollégiumban töltött évek tündérvilága. Az ott felszívott ismereteket és hiteket akkor még semmi nem írta felül bennem. Nem egzisztenciális félelem okolta tehát, ha igyekeztem velük tartani, hanem érzelmi. Kis túlzással: mintha bátyjára nézne a fiú a szeretet elfogultságával és tökéletesnek látja.

26