Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben
fel minket. Hihetetlen álomábrázolások sokasága bennünk a múltunk! Mintha nem is léteztünk volna igazán jelen pillanatainkig, akikkel aztán úgy vagyunk, miként Liviusnál azok az órák, amelyek megelőzték Alba Longa feldúlását, amikor az ott éltek kódorogtak az utcákon, és tudták, sose találnak rájuk többé és hogyan búcsúznak a földön heverő kövektől. Még pislákoltak a tartójukba tűzött fények. Ahogyan szelídültek a gyertyák. Kiválasztottam dobozából egy szőkésbarna, testes szivart. Nem gyújtottam meg. Tenyeremben óvatosan hempergettem, és jólesően szagolgattam zamatát, mígnem megelégeltem, és parazsatlanul a hamutárca széléhez támasztottam. H. a konyakosüvegért nyúlt, és töltött belőle, cseppenként, a pohárkákba. Aztán rám emelte az övét. En is ujjaimba karoltam az enyémet. Miután, szokásunktól eltérően, koccintottunk, eleredt a nyelvem: Mindaz, amit eddig ecsetelt, már-már meglepően halálpontosan és szív- szorítóan idézi fel bennem azokat a szavait, amelyeket egy-két éve ejtett rólam. Nevezetesen: Nos, barátom, mindenkor van valahol, és senki sincs, aki arra hivatott, hogy éppen jelenlétét megítélje. Még önnön magának se láthatóak át mindig a helyszínei. Erősködöm: leledzik, aki észrevétlenül, nesztelenül változtatja térségeit. Miközben merő szem, csupa fül, és létét ama dolgoktól kapja, amelyeknél, névtelen testvérükként, valamicskét rostokol. Szüntelen változásai kínná alakulnak legbelül, mert gyötri a mindmegannyi egy-más, és míg őrli, gyönyörködteti. Ez a gyötrődéssel teli gyönyör a tartalma az életének. Az örömtől rázkódtat a fájdalom, emlegette valamikor ön, mintha búderűt; vagy a titkok homályát és az önsanyargatás verőfényét egyszersmind. Am mégiscsak szenvedés, hogy olyan nagyon érzi azt is, ami nem ön. Az egyes éppen akkora gyötrelem, mint a sokaság; kínok garmada a különállóságuk, és kínok garmada az összefonódásuk egyaránt. Sanyargatják, tiporják önt állapotaik, sőt, elvontságaik is. Éppen úgy, mint az emberi agyrémek, a kor léttelen szüleményei. Kiszáradt a torkom, mint annak, aki álmában is beszéli tovább, amit kezdett. Minekutána kortyintottam, aszúságát orvosolva, ezzel végeztem a citátumot: Az ön tekintetében lények, dolgok, gondolatok, álmok, hallucinációk mind-mind teljesen hasonlóak. Szakadatlan egymásba tűnésük ellenére. Es emez illanásuk az ön kéjes kínjai és kínzó kéjei. Lát és néz. Szemében ott van az érzés magasztosulása, abban meg tekintetének élessége. Semmit se mellőzhet. Nincs ember, tárgy, fogalom, amit ne fogadna magába. Mintha szemének nem is lenne héja. És egyetlen gondolatát se hessegetheti el azáltal, hogy amit a fejében forgat, az nem is tartozik mind igazán önre. Hisz’ kivoltában a valahánynak otthont kell kapnia. Ön az, akiben az időnkhöz tartozók egybeszövődnek. Természetesen nem áll egyedül ebben ezen a Földgolyón, mindössze magányába különül vele, minként mindmegannyi bármelyikünkével is ez történhet. Szaporán lélegeztem, és nagyon átallottam magam. H. újfent olyan gyöngédségtől átszőtten hunyorgott rám, mint aki azért nem érzi, hogy szeret, mert szeret. Most azonban némiképp kérdően is: 57
