Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Télidőben
Az én érzetem, semhogy kórjelentésem a szeméről, barátom, hanem tartós élményem itt és most is bennem: változatlanul fölöttébb olyan ó', mint az, amihez hozzáférkőzik, eladdig, amíg ki nem alszik. Minek véljem hát jóformán kedveszegetten fülembe hangoztatott emlékszavait? Akként-e, miszerint napról napra megforgunk a mennyboltozat alatt? Amit mi, persze, úgy látunk szívesen, hogy az égitestek járnak körül minket, begyakorolt ámulatunkra. Mily megindító volt H. elméjének ártatlansága! És a mindenek iránti várakozása. Húztam-halasztgattam az időt, mielőtt, valaminő szemérmetesség miatt, illő magyarázatra szántam volna magam. Ólmos hallgatás után: Azért hurcoltam ide a múltban engem tapintó szavakat, mert azt taglalják, amik, jelenembe érkezvén, nincsenek bennem. És ezeket képtelen lennék rövidebben elénk állítani. A hiányukat. Mármint azt, hogy életem földönfutójává váltam. Nincstelenévé. Az a gyanúm: mindenekelőtt a magamévá. Alkatom halódik, és végéhez közeleg. És amikor maradékába tekint, amit lel, fájdalom. És ez a fájás arra világol, ami gyönyörűséges volt valaha. Akármicsodák is. Mindenek, amik megestek velem. Egykutya: jó élmények voltak-e ők, avagy rossz tapasztalatok. Szemelgetés nélkül vérzik valamennyi. És oly légies alakokban, hogy nem hihetem most: mivoltom alkotórészei lehettek egykoron. És ezáltal azt se, hogy születésem pillanatától kezdve a mindenkori jelen minutumig nem vagyok egyéb, mint ábrándvilága valómnak. Villana- taimban leledzem, amit azonban szakadatlanul keresztül-kasul átjár a fejvesztett ámuldozás lényem álomlátásán, ami meg rémítő hiábavalóval kezd átitatni, mihelyt ébredezem, és attól számítva szemhunyásig tart. Tisztában vagyok vele, hogy önmagának se gyón szívesen ilyesfélét az ember, kiváltképpen másvalakinek nem, hisz’, létfontosságú meghittsége miatt, teljességgel kilátástalan visszhangra lelnie. Ön azért kivétel nekem, mert picinyt még rebbenő körülményem együvé fogható azzal, amit csekély ideje mondott élete összefoglalásaként. Most azt elevenítettem fel, szinte szó szerint, a sajátommal. Amihez, akár az ön nevében is, hozzátehetném: nem az elején látjuk az utat, hanem a végén. Legalábbis azt, ami így-úgy kivehető volt belőle. Azt is csak olyankor, amikor már kizárólag a természet őt bámuló foglyai vagyunk. És senki másé. Eladdig, míg múlandóságunk ki nem apad, és akkor ő szabadlábra bocsát minket önmagába. Ha jól láttam, H. szemére valaminő, selymesnek ható érzelem fátyla ereszkedett. Csönd telepedett ránk, morfondírozó. H. némi tűrés után azzal riogatta el, hogy a jobb kezével megragadta a két pohárkát, ballal meg a konyakos üveget, és átvitte őket egy kicsiny, kerekded, alacsony asztalra, ahol közel a kandalló, amelyben izzó hasábok zsúfolódtak, egymásról már szanaszét rogyadozva. Alighogy a fotelünkbe süppedtünk, H. odahajolt a piszkavasért, kiemelte tartójából, és beledöfködött vele a zsarátnokba, aztán ráérősen, hangulatát szórakoztatva, takaros kupacba ösztökélte izzó diribdarabjait. 58
