Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Molnár Miklós: Kedves könyveim első tucatja

IVAN ALEKSZANDROVICS GONCSAROV: OBLOMOV

Oblomov a létezés botrányára nemet mondó jámbor, aki kitér a világ kísértései elől. Nem akar az élet nevezetű összeesküvés cinkosává lenni, hanem - kigyógyulva a cselekvés illúziójából - a tétlenség szentségi állapotába emelkedik. Naszrudin mester, Diogenész, Don Quijote, Falstaff, Till Eulenspeigel, Simplicissimus, Gulliver, Pickwick úr, Háry János, Münchhausen báró, Josef Svejk és Ubü papa rokona - panoptikumfigura és maga az ember.

A regény elolvasása után nem gyűlöljük többé a semmittevést, a megfuta- modást, az ábrándozást: szeretjük Oblomovot. Olyan emberre bukkanunk, akinek létezéséről korábban sejtelmünk sem volt. Egy nevetséges orosz nemessel találkozunk, aki nem Oroszországban, hanem bennünk, a lelkünk mélyén lakozik. Alternatív létezésért esengő korunknak talán ő az igazi hőse.

Az érzékeny olvasót mindenekelőtt az írás kimondhatatlan gyöngédsége ejti rabul. Az Oblo?nov, mint az igazán jó regények, nem mint műfaji „szabályoknak” vagy szokásoknak eleget tevő írásmű fontos: jelentősége, hatóereje, sugárzása abban a másban van, ami nem történet, nem alakok hierarchiája, nem végkifejlet, nem „üzenet” és nem is „katarzis”, hanem valami sajátságos terjeszkedés az olvasói időben, valamiféle lélegzés és lélegeztetés: nem annyira beszéd, inkább el- és meghallgatás; valamiféle beszivárgás. Mintha kozmikus csapok nyílnának meg valahol, és mérhetetlenül sűrű köztes rétegeken átszivárogna egy totális létezés csalóka ígérete.

ILLYÉS GYULA ÉLETE KÉPEKBEN

Süvölvény éveimben, melyek legalább negyvenéves koromig tartottak, gyakran kilázadtam az apai tekintély alól, és mindenféle apapótlék ellen ádáz zendüléseket szítottam. Épp ezért meglehetősen viszolyogtam Illyés Gyula tanító bácsis szigorától, szájbarágós pátoszától, a nemzeti panaszfal tövéből megeresztett észosztásaitól. De ahogy taszigálódom rá Kháron ladikjára, egyre erősebb a vonzása.

Apró lépésenként térek meg hozzá, töredelmes szívvel, mintha tékozló fia volnék. Azon kapom magam, hogy jólesik hosszasan a szemébe néznem (egyik fotográfiáját kiraktam képernyővédőnek). Sok egyéb közt muszáj egye- tértenem vele abban is, hogy az írói hivatás végső célja és értelme: „közvetlen vigaszt és távoli reményt nyújtani, örömet szerezni már-már gyógyíthatatlan szenvedőknek is, fölemelni a lelket, mindenekelőtt és minden mélységből”. Vannak napok, amikor úgy rémlik: az Iskola a határon mellett a legjobb magyar regényt, sőt az egyik legfontosabb magyar könyvet ő írta, az a címe, hogy Petőfi Sándor.

Van, aki a Puszták népére esküszik. Mások meg erősködnek: Móricz Erdély-trilógiájához mérve Ottlik műve „túl van írva”, túlságosan kimódolt és steril, s a Fekete Bojtár vallomásaihoz képest - legalábbis azokhoz a részeihez, amelyek csakugyan vallomások, nem pedig szentimentális hőzöngések vagy hordó tetejéről elóbégatott tiborci panaszáriák - a Puszták népe kissé tudálékos és unalmas.

89