Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Molnár Miklós: Kedves könyveim első tucatja
Illyés körül egyre fényesebb az intézményes feledés nemes aurája, és ez egyáltalán nem árt meg neki: a hitvány jelenkor így rója le adóját a nagyság előtt. (Ottlikra viszont rátapadtak a honi alibi-kultúra beltenyészetének ingyenélői, az ottliknyikek siserehada: az életművét szipolyozó piszmogoncok, monográfusok, továbbírók és szétmagyarázók.) Bírálói a szemére vetik, hogy „helyezkedőművész” volt, egy tálból cse- resznyézett a kommunistákkal, bratyizott Kádárékkal. Az „ezekkel nem bra- tyizunk” erkölcsi parancsának szempontjából, mondják, jó néhány pályatársa Illyés fölé magaslott: Áprily Lajos, Berda József, Hamvas Béla, Határ Győző, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Mándy Iván, Márai Sándor, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János, Rónay György, Sinka István, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Tatay Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Vas István, Várkonyi Nándor, Weöres Sándor például. „Mit sem csorbít a prózád becsén, hogy méregkeverő vagy”, mondotta volt Oscar Wilde. Nem vitatva, hogy a kommunistákkal - pláne a posztkommunistákkal - való cimborálás a méregkeverés csimborasszója, Illyést én makulátlan erkölcsű alkotónak látom. Minél gyakrabban olvasom a műveit, kivált a prózáját, minél többször lapozom át 1902-től 1983-ig tartó életének, ennek a szenvedélyes, tanúságtevő, grandiózusán munkás életnek a képi dokumentumait, és hagyom, hogy hasson rám a szép besenyő fejéről sugárzó törzsfői büszkeség, a „szabadság gőgje”, annál jobban megtapasztalom, hogy nagy dolgok tudója volt ő, tiszteletre méltó törzsi fejedelem, vagy talán táltos is, aki nem hal meg, hanem - noha több mint húsz éve eltűnt a szemünk elől — velünk marad, mert hű volt magához, hű volt a rá bízott talentumokhoz, s olyanokat alkotott, amiken nem fog a halál... „Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészült, az élethez áll.” RICHARD KATZ: KUTYAPOSTA Kényszeresen visszatérő gondolatok zaklatnak? Állandóan le vagy törve? Megszokott tevékenységeidben nem leled már örörnöd, mert a könyöködön jön ki az egész? Az étvágyadnak is befellegzett? Nem bírsz aludni, éjjel szüntelenül hánykolódsz az ágyadban? Bűnösnek, haszontalannak, sikertele?inek érzed magad? Nehezedre esik összeszedni a gondolataidat? Előfordul, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozol? Ha ’igen’-nel válaszoltál bármelyik kérdésre, íme, a személyesen neked szóló gyógyír: Richard Katz Kutyaposta című regénye. Nick, a Rio de Janeiró-i boxer, meg Seppli, a zürichi skót terrier, mind a ketten kan kutyák, könnyfakasztóan mulatságos levelekben számolnak be egymásnak mindennapi tapasztalataikról, az emberek állhatatlanságáról és öntelt fontoskodásáról, a kutyaélet játszi forgandóságáról, gyerekekről, macskákról, csontokról, szukákról, kicsi és nagy mókákról és vadászatokról, a lét elviselhetetlenül nehéz illatgazdagságáról... Az emberekben nincs semmi kitartás. Sehol se bírják ki sokáig. Mindig máshova akarnak menni. Mi sokkal kitartóbbak vagyunk. Ha egyszer megszoktunk egy házat, éppoly kevéssé szeretjük cserélgetni, mint az emberünket. 90
