Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."
és az antibolsevizmust ugyanazon erő: az ellenállás szelleme táplálta, táplálja. Áttételesen mindkét XX. századi esemény egyúttal 1848 szellemiségével is rokon: a kiontott vér minden esetben az Elet kovásza lett (I-II. rész). A Varsót annak idején leromboltató SS Obergruppenführer, von dem Bach, állítólag a zene kedvelője volt; mégis semmibe vette Chopin végakaratát: „testem Párizsé, szívem Varsóé” - s Varsót a földdel tette egyenlővé. S íme a csoda: „A Szent Kereszt templom gótikus lángjai alatt / urnát találtak katonái. / Felettesüket illette a hadizsákmány. A tábornok kezében tartotta Chopin szívét, a még mindig lüktető várost” (Végakarat). Jaroszló híres temploma (a Fájdalmas Boldogasszony székesegyház s a már kétszáz éve lerombolt Szent Miklós- templom), Lublin „oklevélzsindelyes Óvárosának Várkapuja”, a Vártemplom gótikus ívei a költő számára „a lélek kenyerét” jelentik. Krakkó viszont nem elsősorban hírességeivel (Mária-templom, Flórián-kapu, Wawel stb.) nyűgözi le, „hanem a múlton túli sétákat elmosó záporok elszenderedett víztükrével” hat rá: „Fölébe hajolva ki-ki elhiheti magáról, hogy az ő jelenléte teszi a várost örökkévalóvá” (III - V- rész). A Poharak és köszöntők, valamint az Akik a mennyországot festik c. ciklusokban az alkotótársaknak, barátoknak ajánlott versek kapnak helyet; többségük személyes, közös élményekre, emlékezetes pillanatokra, vagy éppen egy feledhetetlen műre utal. A Kobzos Kiss Tamásnak, Vasy Gézának, Görömbei Andrásnak, Utassy Józsefnek, Jankovics Marcellnak ajánlottak nem pusztán „alkalmi költemények”, többek annál: együttgondolkodás az élet értelméről, barátságról, a művészetről, a nemzet közös értékeiről. Egy-egy festői életmű maradandó nyomot hagyott a költőben; különösen azok, amelyek a „mennyországot”, azaz az élet édeni magaslatát mutatják fel {Szitakötő - Adam Niemczyc- nek; aki Aba-Novák és Szőnyi tanítványa volt; Aki a mennyországot festi - Somogyi Győző mesternek; A szonáták festője - a litván M.K. Ciurlionis emlékének, aki „a zenét és a végtelent akarta megfesteni”). Tóth Menyhért fehér színei „vert falak holtakra omló fehérségét”, „torokba pergő lélekrozsdákat”, „összeszorított ajkak országos csendjét” idézik {Tóth Menyhért utolsó festménye alá). Mintegy élet-halál titkát faggatja a szerző „a nevében svéd, hazájában finn festőnő”, Helene Schjefbeck utolsó önarcképéről írt költeményében, aki több képén is megörökítette „lassú áttűnését a túlvilágba”. „Az utolsón / mintha már a halotti leplen / átütő arcvonásait / húzta volna ki pár vonással: / a befelé nyíló tekintetet”. S ez szinte rokon hatvan évvel korábban készült kisméretű krétarajzával, a HervadássA, amelyet még „a láztól kócos kisgyerek” készített önmagáról. ,/lz utolsó önarckép az ő sziromfakadású tekintetével / néz belülről reánk”. Kovács István voltaképpen ezekben a sokszorosan áttételes költeményekben vall a művészet valódi hivatásáról: embertől emberig ható „üzenet” a létezés mélyrégióiról. Úgy sejti: a festészet talán - szavak nélkül - még megrendítőbben sugározza mindazt, amit a szó, „tökéletlensége” folytán, nem tud pontosan megfogalmazni. A két utolsó ciklusba (Formálja belülről az élet, Szöknek a felhők) a személyiség magánszférájába bevilágító versek kerülnek. Lényegében ezek se az „alanyi költészet” körébe tartoznak; inkább csak arról van szó, hogy a lírai alany - bár nagyon visszafogottan! - némi bepillantást enged a szív titkaiba. E költemények 83
