Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

fölött valami halk, éteri könnyedség lebeg: a ki nem mondott gondolatok titokzatossága, s a lélek rejtekében szunnyadó érzelmek poézise. Az érzelmi-indulati élet szublimálásával a költő egy - már-már elvont - tudatállapotot jelenít meg: a mélytudatban lejátszódó szenzitív reakciók leszűrt végeredményét. „Formálja belülről az élet / hanggá a csöndet / haranggá a hangot / a harangot virággá / a harangvirágot csönddé I fonnál]a belülről az élet".

A lélek legbenső köréhez tartozik a lírai alany viszonya Istenhez és a költészethez. „Csak a fuldoklók látnak élesen” - hangsúlyozza (Alom a költészetről). Hiszen levegő után kapkodva, ők kerülnek igazán közel Istenhez: „Gályapa- don a tüdő. A lélek árnyékában. /.../ Elég-e az elégedetleneknek a tudat, hogy a levegő fönt tartja az embert? Fenntartja? Vagy föltartja? Föltartja”. Azaz kiemeli a harsány habzószájúak kórusából (Üvöltés). A befelé hallgatózás, a csend ismeretlen mélységek felé tár kaput. „Az altemplom boltíveinek mélyén, hol négyrét görnyednek az oszlopok”, a hajnali áhítatban kitárul a szív: „Hagyd imádkozni a zarándokot. / A kerengőben eltűnődve szállnak / a fénylő gregorián dallamok” (Virrasztás egy altemplomban). Ezt az élményt legteljesebben az erdélyi templomokban éli át; ezért járja be újra és újra Királyföldet, ezt „az otthonosságából könnyen kiforgatott” tájat, amely mégis ezernyi szállal köti magához. „A lovagkor temploma”, „amely mintha megakadt volna / a völgyön végignyúló idő torkában”, mindig visszavárja. „Teteje megroppant / falai omladoznak / ablakai bordásán bedeszkázva / bennem is. // Ágaskodom, / hogy hasadékain át / magamba nézve kilássak /.../ a templomra, / amelyet már-már szétfeszít / a közösen mormolt imádság... ” (Az idő torkában - Király Lászlónak). De felhatol-e az ima az égbe? Erkezik-e rá válasz a Magasságból? Ebben nem lehetünk biztosak - és mégis: várakozunk. Hiszen ha csak a világban, a világért élnénk - mit sem érne az életünk! „Előttem a belehelhetetlen- né foncsorozott világ. / Eleget láttam, / Uram, / ha ennyit” (())..

Bár a családról, közvetlen környezetéről, a hozzájuk fűződő érzelmeiről alig-alig árul el valamit a lírai alany, mégis érzékelhető, hogy néhány sorsmeghatározó kapcsolat formálja élet-kereteit, s adja meg neki a nélkülözhetetlen érzelmi stabilitást.

Szülei a múló évek során mind fontosabbá váltak számára; az idő egybemosta kettejük tovatűnt arcát. „Apám ujjai / vízmosások gyökérzetébe fagytak. / Fejed odahajtsd, anyám. / Arcodra tavaszt simogatnak” (Anyám). Megrendültén idézi fel, hogyan búcsúzott a kisgyerekkori szeretet és ragaszkodás „tárgyiasult” gesztusával haldokló anyjától: „Az utolsó öntöző verset / kórházi ágyánál mondtam el. / Mint mindig, ott is egy forintot / és piros tojást kaptam érte”. Aztán, a délutáni alkonyatban, újra látására sietett: „félek ajtaját kinyitni. / Várok, mint akit nem is várnak... // Az időtlenség rianása... // Telefon...: / három óra hosszan / nézem rezzenetlen arcát, / mintha egy kisfiút figyelne, / s hallgatná örök köszöntőjét” (Anyám utolsó húsvétjá).

Kovács Istvánnak kevés szerelmes verse van; ezek sem vallomásosak — inkább az örökkévalóság testetlen biztonsága sugárzik belőlük. „Hegyekre zárt hajnalok / és ellobbanó nappalok / és csillagöntő éjjelek, / haláltól érintetlenek / árasztják el a végtelent... / Vetetlen csönd a fekhelyem” (Egy szerelemhez). A változó időben ez az egyetlen állandóság (Őrzöm a szempillák szálló

84