Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Czesław Miłosz verse
Es eljutott e hont kormányzó házhoz. Perszephoné, kiszáradt körte- s almafás kertjében, Mely tar gallyakkal és göcsörtös ágaktól feketéllett, Hallgatta őt, trónja gyászos ametiszt volt. Dalolt a fényes pitymallatról, zöldellő folyókról. Rózsásan csillámló, s párálló vizekről. A cinóber, kármin, égetett sziéna s a tengerkék színekről. A tengert márványsziklák közt átúszók öröméről. A halászkikötő zsivaja fölött elköltött lakomáról. A fecskék, sólymok méltón szép röptéről, s a pelikánok öböl fölötti szárnyalásáról. A nyári esőben illatos bodzáról. iVról, hogy szavai a halál ellen szólnak És egyetlen ríme se dicséri a semmit. Nem tudom, szólt az istennő, hogy szeretted-e, De egész idejöttél, hogy őt megmenthessed, Hát legyen újra tiéd. De egy föltétellel. Egy szót se válthatsz vele. És a visszaúton Nem nézhetsz hátra, hogy lássad, ott megy-e mögötted. És Hermész kikísérte Euridikét. Arca nem az, egészen szürke. Lecsukódott szemhéján szempilla-árnyak. Ment, mint aki karót nyelt, vezetője Szabta meg irányát. Akart volna hozzá Nevén szólni, hogy őt felébressze. De néma maradt, tudva, mi is a föltétel. Indultak. Előbb ő, mögötte meg, de lemaradva Saját sarucsusszanása, s a szemfedő Vásznába tekert lábak tipegése. A fölfelé meredek ösvény foszforeszkált. A sötétben, mely olyan volt, mint az alagútfal. Állott és hallgatózott. De megálltak ők is Abban a pillanatban, és elhalt a visszhang. Mikor elindult, két ütemet vert léptük, Most egész közelről, máskor mintha messze. Hite súlyától nőtt kételkedése S benőtte őt, mint hűs hajnalkavirág. O, ki nem tudott sírni, a feltámadásban Reményvesztett embert siratgatta mostan. Mert mint mindenki, ő is csak halandó, 65
