Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Czesław Miłosz verse
Védtelen az álma s hallgatag a lantja. Tudta, hogy hinnie kell, s képtelen volt hinni. Soká tarthatott aléltan megtett Lépteinek halkuló számlálása. Pirkadt. Eló'tűntek a csorba sziklák A földmély-kapu hunyorgó szemében. S mit érzett, úgy történt. Amikor hátranézett, Mögötte nem jött senki az ösvényen. Nap. És az égbolt, felhő felhők hátán. Teli torokból kiáltotta: Euridiké! Vigasztalóm! Nélküled hogy élhetnék! De illatozott a fű, zümmögött a méh is. És elaludt, arccal a forró földnek. Kovács István fordítása 66
/
