Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Czesław Miłosz verse
3 3 3 3 CZESLAW MIEOSZ Orpheusz és Euridiké Hádész kapujánál a járdakövön állva Orpheusz görnyedt a metszőn éles szélben, Mely köpenyét cibálta, s ködös ujjaival Szaggatta a lombot. A habzó köd Az autók fényét ki-kioltogatta. És megállott az üvegajtó előtt, nem tudva, Hogy e végpróbát bírja-e erővel. Szerelmét idézte: „Hiszen te jó ember vagy”. Ezt aligha hitte. A lírai költők Többnyire, úgy tudta, mind jégszívűek. Ez szinte feltétel. A művészi tökélyt Kapja ily fogyatékként cserébe az ember. Csak a szerelem hevítette, s tette őt emberré. Ha vele volt, önmagára is másként gondolt. Nem csalódhat benne most, amikor meghalt. Belép. Folyosók, liftek útvesztője. A tompa lilás fény nem fény volt, hanem a föld homálya. A villanykutyák ki zajtalan kerülték. Lejjebb ment száz, háromszáz emeletnyit. Fázott. Ügy vélte, hogy a Seholban van.. Sok-sok ezer kihűlt század alatt, Elhamvadt nemzedékek sírdombján, E királyság mintha végtelen tér s mélység volna. Sorjázó árnyarcok tülekedték körbe. Volt, akit megismert. Lüktetett a vére. Létmódja és bűne együtt hasogatta, S félt arra találni, akivel rosszat tett. De ők elvesztették emlék-képességük. Mintha lényét figyelemre se méltatták volna. Oltalmazására ott volt kilenchúrú lantja. A föld muzsikájával a szakadék ellen, Amely csendjével nyelt el minden hangot. A zene uralta őt is. Bilincsébe verte. Megbűvölten, a tollba mondott daltól csupa-fülként. Ahogy a lantja, ő is csak hangszer volt. 64
