Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Békássy Ferenc: Két ember találkozik, Idealizmus
De mit akarsz, és mit nem? A természeted lényét nem fejezheti ki, hogy akarsz, csak így általában, hanem: hogy bizonyos dolgokat akarsz. Ez, hogy miket akarsz, ezek jellege határozza meg, hogy milyen az igazi természeted. Mi hát az, amiért küzdesz? Miket akarsz? A férfi hallgatott és gondolkodott. Mik is a vágyai, melyek eléréséért küzd? Minden - csak nem az igazi természetéé. Egy régi gondolat menete jutott eszébe: hogy ő mit tisztel — a korlátok közé szorított vad erőt. Most érezte az igazságot: a ki nem fejezett erőt. Ilyen erőt érzett egész életében, a mathemati- kai számításai, az arisztokratikus természet demokratáskodása, mostani politikai életében a hitvány célok, amelyeket a természete nem kíván, de ő gondolja, hogy akarja őket, s küzd értük, nem mintha elérésükre szüksége volna, vagy az elérésük őt boldoggá tehetné, de mert harcolnia kell, s meg nem érezvén, miért, meg nem találván igazi célját - festett célokért küzd. Nincsenek vágyaim - mondta most. Valóban, amit akart, tevékenysége, mind előkelőbb körülményei, de még a gyermekfeleségével élt rövid élet is - mind nem felelt meg természetének, mind messze állt attól. - Ami vágyat érzek, nem az én vágyaim, s mégis vannak, vannak, azok tesznek tönkre! Mert nem az enyémek. Kell akarnom őket, s az én igazi vágyaimat nem ismerem. Fiú, fiú, én, emberek vezére s irányítója - nem ismerem magamat! Mint mikor a lélek mélyeibe váratlan világsugár hatol s egyszerre új képet vetít az öntudatba. Amelyben sötét, ami előbb fehérnek látszott, s világít, ami előbb fekete árnyék volt. (Nem történik már semmi az égen, csak a sötétség, mint egy vén színházi szolga, rakodik a színpadon.) Mindketten nyugtalanul keltek fel, szótlanul jutottak a mólóhoz. Ott volt a két csónak, a férfi csónakosa égő pipával várt. Mögötte is, mintha zárt kapuk alól világítana a tűz, a távoli város. Alatta a tenger foszforeszkáló tüzei. Szótlanul állt a két ember egymás mellett. Most már nem mondtak egymásnak szépeket. Emlékezni fognak ezek már egymásra. Feszült érzésekkel, majdnem szégyenkezve fogtak kezet, s szótlanul szállt be azután csónakjába mindegyik. Tavaszi este: senki sem jár a szigeten. Legfeljebb két ember - találkozik. A csónakok messze siklottak, csak egy egykedvű: „buona nőtte” hangzott az evezőcsapások után, a csónakosé. (Egy isten az égi színpadot nézte és sírt, egy másik emezt és nevetett rajta - de most mindketten ásítottak.) 13
