Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Békássy Ferenc: Két ember találkozik, Idealizmus
Idealizmus Elindult a lovas abból a dús országból, amely teli volt virággal, s melynek legszebb kertjei neki virágoztak volt. De ő, amióta emlékezett, a kék eget szerette és a kék hegyeket: a távol látóhatárt. Azt tanították volt neki, hogy mindez csupán azért kék, mert messze van. Elindult feléjük. Egy ideig lépést ment a gyalogúton, és kétfelől lábát súrolták az érett búzakalászok, a domboldalról virágok integettek és pacsirta dalolt fölötte. De nemsokára kiért a vadon fennsíkra. Ott az összeszáradott talaj rengett a patkódobbanás után és a vágy, mint testtelen sóhaj kergetőzött az árnyak ezen átkozott magaslatán, melyet szemfényvesztésül pedig úgy hívnak az emberek: Valóság. Még akkor otthonának drága szöveteire gondolt, sugárzó színek és bűvös illatokra, s nem találta helyét a pusztaságban. De amint múlt az üres idő', már nem tudott azokra a gyönyörökre vágyni, hisz ahhoz megnyugvás, jó kedély és erő kell, őt pedig a vágy gyötörte és a pusztaság. A maga régi vágya s az új, az egy, mit a sivatag fennsík ébreszt a testben: csak megpihenni! Ez settenkedik az árnyak úttalan magaslatán. Ment tovább a kék hegyek felé, bár mindenütt beszélték, akikkel találkozott, hogy ott még nem járt a dús ország lakói közül senki sem. Akik elindultak, úgy mondták, a pusztán találták azoknak hyenáktól lerágott csontjait. Elmúlt az idő. Aki a fennsíkon jár, nem állhat meg. Egyre kísértetiesebb lett a ló és lovasa, de azért ment tovább. Minden óra közelebb hozta a lovast a hegyekhez, de ő nem hitte el ezt, mert csak egyforma kékek maradtak azok mindig. Közöttük járt már: kékek voltak a fák és kékek a közeli ormok, a lovas azt hitte, azoknak még mindig a messzeségben kell lenniök és hogy csalja elfáradt szeme. Nem szállt le szellem-lováról, nem fogta meg kezével az acélkék ágakat, nem hitte, hogy igazán hallja az azúrszín patakok csobogását. Ellankadva ült lován, mely mikor besötétedett, kibotorkált megint a sivatagra, ott elterült az agyonhajszolt ló, és megmerevedett. A lovas még elgondolta, milyenek lehetnének azok a hegyek, mit látott volna, ha eljutott volna közéjük, még felsóhajtott, mily gyönyörűek voltak így kéken, álomszerűén, képzeletben. S a puszta szürkeségére tekintett, a kemény köves talajra s azt hitte most is, hogy ez a tényleges valóság. Azután lecsukta szemeit - és nem nagyon boldogtalanul, mert sanyargatott teste kívánta a nyugalmat - meghalt. Testét vadállatok hurcolták széjjel, csontjai fehérlettek a pusztán. De a sárgás csontkoponyában, szemei helyén két lapis-lazuli kékellett. Azt mondják a dús országban, hogy a messze kék hegyeket még senki el nem érte, de nincs igazuk. 14
