Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Egy jaj tévelyeg, az utolsó. Csillagok, sok-sok Penelope, ismét Keblére ölel titeket az Úr! (Oh, vakság! Omlása éjszakáknak...) S elfelejt az Olympos, Az álom örökös virága. Itt hagyta abba H. gyámolítottak híva a csöndet. Jólesett, ahogy gyöngéden körülvett. Meglehetősen hosszú ideig élveztük a jelenlé­tét, melyet gyertyalángocskák szépítettek. H. derűre éledt: Nem álmosítottam el, kedves barátom, eléggé átlátszatlan elmemesémmel? Nevettem: Hát, elaltatni nem altatott el. Kihörpintettem a poharam. Nem volt nehéz. Felkászálódtam párnaszékemből, és a facsipkés asztalhoz sétáltam, szivarért. Ezút­tal szép, testes dióbarnát fajtáztam ki, és tüzet csiholtam az ezüstmintázatú gyújtóval. Mi­közben szippantgattam a szivaromból, azt tekintgettem, hogyan lüktet a parazsa meggy­vörösből szürkés langymelegbe, ide-oda. Utóbban tévedt nézésem a gyertyacsokorra, melytől, a már teljesen elsötétedett késő délután, bársonypuhává idomultak a tárgyak. Csupán a fényudvarába esők mutattak leplezetlenebb formát. Meg azok, melyek a kan­dalló narancssárga árnyalatát élvezték. H. a párnaszékében kényelmeskedett, és alighanem hangulatát szundikálta. Elnyomtam a szivar csutkáját az ólomfehér, kristály hamutálcába, és miután a ha­muval együtt a kandallóba öntöttem, az asztalka szélére tettem. Visszaballagtam a fa­csipkés asztalhoz a szivardobozért, a szalvétagyűrűért meg a fehér piskótás tálért és a két kistányérért. Háromszor vagy négyszer fordultam. Hadd legyenek kézközeiben. Oda is kerültek, bár alig-alig találtak helyet maguknak, annyira zsúfolódtak egymáshoz. A pohárkák kihörpintve. A konyakos üvegért nyúltam, és töltöttem, híven H. szo­kásához, cseppenként. Az üveg nyaka, véledenségből, az egyik pohárka széléhez koccant, félhangon. Mind­azonáltal H. pillogva kinyitotta a szemét, és megdörzsölte: O, hol is voltam, akarom mondani, hol is vagyok? És midőn áttelepedett látásába, ami innen áttelepedhetett, megragadta pohárkáját, és egyetlen kortyintással fenékig ürítette: Hát ez aztán igazán a valóm ébrenléte! Mosolyogva illettem poharamat: A szemhunyás nélkülire! És lehajtottam italomat. A kandallóban még mindig izztak a fahasábok, de már szanaszét rogyadozva me­lengettek. H. odahajolt a keze ügyébe eső piszkavasért. Kiemelte tartójából, és bele-be- ledöfködött vele a zsarátnokba, aztán kupacba terelgette a parázsrögöket, és ráérősen, kedvét szórakoztatva, ingatag lángocskákká emelgette őket. Nézegettük, nem is tudom, meddig, egymás arcán a fel-fellobbanások tükröződéseit, melyek színe elütött a három gyertyaszálétól. 155

Next

/
Oldalképek
Tartalom