Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Végül H. lenge koppantással illesztette helyére a piszkavasat, szépszerével ezzel igyekezvén ezúttal távol tartani a közénk tolakodóan visszakéredzkedő csendet. Majd fogta a konyakos üveget, és töltött belőle, változadanul cseppenként csöpögtetve nedűjét az alig két-háromgyűszűnyi poharakba.

De most érintetlenül hagytuk italunkat. És hallgattuk szótlanságunkat.

Én zökkentettem ki:

E három, csúcsos palástú egyenes láng, mely csak a leheletünktől hajlik finoman hol ön, hol felém, azt sugalmazza, hogy a bennem régóta tartóztatott egyik gondolatszülemény szövetkezzék, hangot adva, elmemeséjével, mert rokon vonások lelhetők köztük.

H. bólintott:

Nosza rajta, kedves barátom!

Mégis tétovázva veselkedtem neki:

A nyáridő emlékeiből választok: amikor a szigeten a sétaút bebújtat a parkba, ahol virágzásukban haldokló agávék, a széltől meggörbített tengeri fenyők, a meredek part peremén, közöttük kékellő tengertöredékek. A másik oldalon fügekaktuszok; narancs- sárga, vörös, citromsárga püspöklila virágok és gyümölcsök rajtuk, vegyesen. Megállók.

Hajam gyökerétől a talpamig bizseregve fájnak a színvirágok, színgyümölcsök, az agávék, a szél formálta fák és közöttük a kékellő tengertöredékek. És mindazok, amik történtek itt, és azzal kerülök vissza most hozzájuk, ami éppen történik, az emlékképek özvegyeként és újfent jegyeseként. És oly gyöngédséggel átszőtten, amitől azért nem tudhatni, hogy nem vagyok: mert nem vagyok.

Egy kevéssel odább széles kőlépcső. Azon lépkedek a fenti, poros és keskeny sétányra. Kinézem magamnak az egyik, zöldre festett padját, melyre pókháló árnyékot vernek a tűlevelű ágak. Leülök, és kipattantom a magammal hozott és még hideg sör dobozát.

Iszogatok, hallgatom az énekes kabócák szakadatlan zenebonáját, és nézelődöm a növényzet résein át, lefelé, ahonnan jöttem.

Gondtalanul andalgók, ráérősen jövő-menők; cammogó korosabbak, szeleburdi gyerekek, biciklin kerekező postás. Vannak, akik fényképezik a családjukat, kedvesüket, a nekik tetsző háttér látványában. Innen, mondanám: magaslesről, jól rálátok a tengerre és az alig messzi, kisebb szigetek láncolatára.

És a szélhajókra. Egy-vagy kétárbocosokra, rendszerint. A testük sok különböző fajtájú; minőségük, hosszuk és nagyságuk a szerint, miből és hogyan építették. Zömük színe fehér. Ezeket műanyagból öntötték. A hosszukon múlik, milyen benyomást keltenek. Minél hosszabb és keskenyebb a hajó teste, annál inkább könnyeden finom a külleme - gyönyörködtető, legalábbis nekem. Nem bukdácsol, mint a nála kurtább és tömzsibb, hanem elegánsan szeli a hullámokat. Csekély kivételtől eltekintve a közeli kikötőbe vagy onnan a nyílt tengerre tart valamennyi. És sokadszorra is meglepődöm azon, hogy ritkán bontatnak az árbocokon teljes vitorlázatot a kormányosok, holott lenne kikkel: a velük nyaraló barátaikkal, családtagjaikkal. Megelégednek az orrvitorlával, sőt, gyakorta még azt is túlságnak találják, pusztán a farmotorral hajóznak.

Es amikor idáig értem, megfeneklettem.

H. kérdőn nézett rám, és szótlanul.

Senki és semmi másra, inkább csak magamra ügyelve:

Ahogy az már lenni szokott velem, ezúttal sem találok szavakat annak megformálásához, amit lelkem és eszem szemeivel érzékelni vélek.

H. atyaian elmosolyodott:

Akkor kedvünkre való mezsgyén halad, barátom.

Én azonban oly nagyon elbátortalanodtam, hogy tetemes szünetbe tellett, mire elszánhattam magam:

A szélhajók mozgása, lett légyen az gyorsulás, lassulás, ide-oda dőlés, kisebb-nagyobb

156