Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn
H. leemelte sétapálcáját az asztalról: Szedeló'dzködjünk, barátom. Hűvösödik. Felálltam, és még egyszer végigsimítottam szememmel a rezgőfüves pázsitszőnyegen, a fák félkörén és a nappal már érintkező hegyvonulaton, és eközben magamban motyogtam: Oly szép, alig vágyódom vissza már a másik kertbe, hol hajdanta éltem... H. sóhajtott: Akárha lenne tükre a lelkűnknek. A terasz portáljának valamennyi szárnya tárva-nyitva az áramlásnak, ahogy induláskor. H. az előtérben beillesztette helyére a sétapálcáját, aztán visszafordult, és gondosan becsukta az ajtószárnyakat. Felmentünk a gazdag kifinomultsággal mintázott, kecses, fehérszín kőkorláttal segédkező, széles, gesztenyebarnára pácolt lépcsősoron a terem- nyi szobába. Siettem a facsipkés asztalhoz, igazából a szivardobozhoz, mert a szabadban töltött, hosszú idő végeztével szerettem volna mielőbb pöfékelni. Ki is választottam dobozából egy karcsú, szőkésbarna példányt, és semennyi teketória nélkül meggyújtottam az ezüstmintázatú gyújtóval. Le se ültem a karosszékbe, hanem állva eregettem a füstöt, és elégedetten. H. némi tűrés teltével előkereste a maga csiholóját, és világot gyújtott. Szálanként élesztette lángra a gyertyacsokrot, aztán a kicsiny, kerekded asztalhoz ment, ahol közel a kandalló. Az asztalka közepén állt a háromágú tartó. Miután annak gyertyáit is fényre élesztette, még tett-vett ezt-azt. Nem láttam, mit, mert az erkély ajtajánál lestem, hogyan bukik le a hegylánc mögé mindinkább vörösen és növekedőn a nap. Azt azonban már igen, hogy H. óvatosan egymásra rakja tálcájukon a porcelán csészéket és tányérokat, kanalakat, melléjük teszi a nagy teás- és a kicsi mézes üvegkancsót. Aztán csak té- rül-fordul, és viszi egy ovális ezüst tálcácskán a konyakos üveget a két pohárkával a kicsiny asztalra, majd párnaszékébe süppedt. Valamelyes meglepetésemre izzó parázs zsúfolódott a kandallóban. Szivarom parazsa már a csutkájához ért. Elnyomtam az ólomfehér, kristály hamutálcában, és fotőjömbe fészkeltem magam, Fl-val szemközt. Amennyire sötétült kinn, annyira erősödött benn a gyertyák fényderűje. A kandalló felé eső oldalamnak jólesett parázs melege. H. fogta a konyakos üveget, és töltött belőle, cseppenként csöppengetve nedűjét az alig két-háromgyűszűnyi poharakba. Rám emelte az övét, mire én is átfontam ujjaimmal az enyémet, és magasra tartottam. Nem csendítettük össze őket. Ennek híján kortyintottunk italunkba, és tettük le poharunkat. Kölcsönösen nézegettük, én az ő arcán, ő pedig az enyémen a gyertyák lángjátékának tükröződését. Kisvártatva azonban H. szeme kizárólag a háromágú gyertyatartóra szegeződött. És csönd lett mindenből, hosszú időn át. H. vetett véget neki: Azon tépelődtem, barátom, ezúttal is botcsinálta gondolkodóként, miként életemben mindég, amit a szigeten mondott, szemrehányóan szinte, a natúra természetéről. És hát igen, okkal akképpen, hisz’ az értelem azon nyomban panaszkodik, mihelyst sarokba szorítják. Helyesbítek: tehetetlenségbe. H. mélyet lélegzett: Röviden szólva: Miért ekképpen hozta létre magát a természet, avagy az előidézője őt - minden elemében, kérdezte ott nyáridon. Nos, amit kisütnöm sikerült, ha dilettáns 153
