Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn
semmittevésnek. Előttem a tenger homályló virrasztása, akkora, amekkorába nem fészkelhet még a legcsodálatosabb csodával teli földi égi álom sem. Sejtelmem se lehet, mi történik, és mi múlik el itt, most és majd, mindössze érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagjelenségben fogy, ami maradék még. Nem esik meg velem semmi: múlok, anélkül, hogy lenne bárminő jelentősége; és hogy az élet nem módja semmily kifejezésnek. Fájdalom sincs, és öröm sincs, sem ellenszegülés, még merengés se róla. Am a világosság hiányának ellenére is hallgathatom és bámulhatom a hullámokat, a fehéret éjkékre, az éjkéket fehérre; ahogyan az vagyok, ami vagyok, és mégsem az. Magamon mosolyogva ballagtam haza - minden alkalommal. Ekkor ocsúdtam vissza a teraszra. Sűrűn pislogtam, és megdörzsöltem néhányszor a szemem. És bár egy tapodtat se mozdultam, mégis meglepett, hogy itt találtam magamat a szomorúfuz vesszőből font, derék- és kartámaszos, ülőkéjén a mogyoróbama bársonyhuzatú vánkossal párnázott székben. Előttem a szalmafényű asztal, a lapján H. ébenfa sétapálcája, rézsútosan. H. figyelmesen kereste a szememet: Azt hiszem, kedves barátom, hogy igen gazdag volt jelenségkalandokban ama szigeten az ideje, és cselekményekben a lelkisége. Különlegesen egyszerű évszaknyi pillanatokat, órákat, napokat, heteket, gyűjthetett élte addigi mozzanataiba, mígnem útra kelt hitvesével. Elgondolkodtam: Nem is tudom. Tekintetem az elém táruló parkra kanyarodott, és ha most lámám először életemben: a terasz előtt szelíden lejtő, rezgőfűvel díszített pázsittakarót, amire gyenge harmat ereszkedett, mögötte meg a súlyosan dús színtömegű lombkoronákat és az őket tagoló, bontatlan zöldben meg ezüstzöldben a sudár fenyőfák félkörét. A messzi hegylánc sötétkék kiemelkedése pedig felkínálta e körülményt a magasnak, ahonnan már közeledett rá a nap. H. nyomon követte pillantásaim vándorlását, és amikor visszatért a szomorúfűz vesz- szőből font helyünkre: És hát igen, a hangulatok, érzelmek, állapotok bizonytalan ide-oda utaztatása. Hogyan is jut eszembe, idevágóan: Megyünk, bánatos utazók, éjjel, idegen tájakon, kitartón s nem hallatva szót, kettesben, de hová vajon? Nem járhatok oly távol a valótól, kedves barátom, és ne tartson tolakodónak, ha hozzá öltöm az előbbihez: Szomorúan kószálnak szemeim dél iránt, ijjúságom kertjein, s kalaplengetve köszöntőm északot, mely a vándornak megnyugvást adott. És a szivembe égó'kín hasít: óh, nincs nekem hazám, sem ott, sem itt! Felvontam a szemöldököm: Találó. 152
