Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Békássy Ferenc: Két ember találkozik, Idealizmus

Nem tudom... ítélj hát magad... mit tehettem volna? Athénben nőttem fel: okosan neveltek, kedvvel tanultam tudományokat és mesterségeket. Könnyű lett volna ott megélnem. De - előtted vallók - én is szerettem. És én nem tudok élni szerelemben. Előttem a gyönyörű percek halomba tolódtak. Az én vágyam, ha egyszer feléje ösztökélt, százszor meg elhajtott Perditámtól. Igazán Perdita volt a neve. Igazi földi szerelemben éltünk együtt egy ideig. Nehéz volt akkor engem szeretni - csak egyedül tőle várhattam, hogy ezt megtegye. De mit mondjam tovább. Hiszen ismered az egyoldalú szerelmek történetét. Én jobban szerettem, mint ő engem. Van-e az ilyenre orvosság? Nem jobb-e egészen elmenni? O nem boldogtalan - hiszen azért van a világon, hogy boldog legyen. Bennem a vágy begubózta magát, él, de nem bánt: nem akarok vele semmit. Most már nem tétován beszélt, hanem gyorsan, bátran (mint aki lelke mélyén rejtelmes kopogást túl akar kiáltani) s a biztonság megelégedettségé­vel nézett fel. Az én feleségem is Perdita, mi mindketten szerettünk s én is elveszítettem őt. Végigjártam én is... - itt elharapta a szót s szünet után folytatta: - Mégis, téged tragikum nem kergetne ide. Ide téged nem is kergettek. Miért élsz egye­dül és nem az emberek között? A fiú szédült. Peje zúgott a sok emlékezettől, melyet eddig a tenger s a szigetek feledtettek vele. A tenger nagy feledtető. Éeltűnt előtte az idő, mikor már egyedül élt Szicíliában, s mikor szomorúságában egy romantikus, de igaz hajlamot követve adta magát rá mostani életmódjára. Kezeibe haj­totta fejét. „En nem merek”, ezt mondta s maga sem tudta, hogyan jöttek ajkára e szavak. Mint akinek lelke mélyén felszakad egy eleddig rejtett ajtó, s az öntudatba tolul onnan új tudás s gyökeret ver ott. Szabadság? Arisztok­ratikus erő? Merész romantika? Mind dehogy - „Én nem merek”. O féle­lemből él így. Fél, mert csak a boldogságot becsüli, fél, mert érzései nem tudnak elviselni sebet, bántalmat. Fél - mert nem tud küzdeni. „Te harcos vagy!” kiáltott, „óh te, te kielégítheted a természetedet. Te csak magadat ismered és érzed!” (Most már idomtalan lila ködök kezdték ellepni a nagy színpadot, sötét lett a víz, kemény, kérlelhetetlen fémtükör.) Azt hiszem, igazad van, - szólt amaz csendesebben. - Én csak magamról gondolkodom tulajdonképpen mindig, mindenben. S egy vágy céljának eléré­séért, ha harcolok, az már maga kielégíti a vágyat. A vágyaim: a hatalom érzé­se. Ez elégíti ki természetemet, s ezt érzem, mikor küzdők. De az én vágyaim nem olyanok - mondta az ifjú, - én nem is akarok meg­tenni semmit, amitől elmúlik a vágyam. Hiszen te mondod, a vágyaink: magunk. S te nem akarod, hogy megmaradjanak? Kielégíted, hogy elmúlja­nak? Akkor nem volnál. Mik a vágyaid? Tenni akarok. Ezt akarod. Az akarás nem vágy. Mik a vágyaid} Bizonyára a vágyaimból nő az akaratom; amíg vágyam van, addig akarok. Csak az akarás a fontos. Ez felel meg természetemnek. Mindegy, hogy a vágy milyen: a fő, hogy akarhassak. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom