Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Ö is szemlélődött, akárcsak én, a még mindig árnyéktalan világosságban, és a hangulatunkra ereszkedő nesztelenségben.

Aztán H. arcára pillantottam. Vonásai ez alkalommal is a levegőbe rajzolódtak, kecsesen. És változtak, ahogyan a légtömeg rebben. O, mily szeretette méltó volt ez a rög- zíthetetlen ábrázat! A szeme meg mindenkor éppen olyan, mint az, amihez hozzáférkőzik.

Istenem! Ha az enyém is olyan lehetne, nem pedig ahhoz hasonló, ki személyem szerint ábrázolja, amit lát.

És szintakkor tűnt fel első ízben, hogy H. tagjártatásai azonban örökkévalón állomásoznak, megújhodás nélkül. Úgy tetszett, azért, mert H. olyan valaki, aki már nem tud, vagy akinek egyáltalában nincs ínyére részvevő lenni semmiféle viseleden és egyszersmind múlhatadan cselekményben. Hiába találgattam: más eshetőséget alkalmadan voltam képzelni.

H. jószerint futólag:

Ne legyen kishitű, semmi időben, kedves barátom. Az emberfia, akármennyire ambicionálja, sohase lesz igazán járatos minden dologban. Csakhogy ebbe, miként ön se, nem hajlandó beletörődni, ami végül is jobbadán a hasznára válhat.

H. szavait nyugvás követte, ahová belenézegethettek az elénk egybegyűlt rózsák. Mostanig is bontották nedvtől és színtől feszülő és fellobbanó szirmaikat. És ott állt, egyenest előttünk, az a rózsatő, melynek sárga virágát tavaszidőn tiszteltük. És ez alkalommal is bólintgatta, az éppen csak lengő légjárástól érintgetett egyik levélnyelének trónusáról idei ékességét.

Mögötte pedig, jószerivel a szemsíkunkig, sorsosainak, arányos szétállásban, hason- líthatadan színezetű életre törekvése. Szeplőtlen beteljesülésbe.

Elfogott eme látvány gyönyöre, aztán meg azonmód ennek az örömnek égi szomorúsága. Am tulajdonképpen nem leltem föl magamban, pedig igencsak szerettem volna, puritánabban számottevő szavakat arra, ami elém tárult.

H., aki még mindig az emlékből életre kelt rózsa nyoszolyájában szenderegette kémlését, halkan koppintott a kőre sétapálcájával:

Amikor, kedves barátom, nem bírunk találni magunkban olyan esszenciális elemszikrákat, amelyekkel felszínre hozhatnánk, és arculattá nyilváníthatnánk a számunkra kipuhatolhatadan alakját élményünknek, akkor ne restelljük megpengetni szavuk húrjait a hozzánk hasonlatos lelkületűeknek. Zengzetükben hallhatjuk magunkat is, aztán azon hangokból kirajzolódik addigra átélésünk önnön ábrázata. És sutba dobhatjuk valamennyi aggályunkat, hitelességükkel együtt.

Hirtelen kíváncsian kérdeztem:

Jelen átélésem konstellációjában vajon mely idegek összehangzása lenne kívánatos ahhoz, hogy észképpé vizionálódjék réveteg fogékonyságom?

H. kiemelte tekintetét a rózsából, és hozzám csatolta:

Magától értetődő, kedves barátom, hogy erre csakis ön akadhat rá. Am minekutána közösen használjuk ezt a rózsakertet, megneszelhettem az ön felbuzgatott szívszorulását, és nem tévedek talán, ha ezekből, ki tudja, kinek a szavaiból, a magam módján véve igénybe őket, kiönthetem elénk eleddig susogó arculatát. Eszerént: ön megátalkodot- tan hívogatja magához, titkos, cirógató pillantásokkal, múlt idejének momentumait eme helynek, akárha virrasztó királysírét.

Szememmel néhányszor végigsimítottam föl-alá a rózsakertet. Képtelen voltam azonban csordultig töltenem magamba látományát.

És H. hangot adott ennek, éppen csak hallhatóan:

Vágyunk tükre ez, barátom, álomszerű fényben. Bút és diadalmat sugároz amaz sejtelemtől, mely életünk térés útjának csodáit és zordonságát egyként megragadja. És el140