Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

értjük tőle, magasztosan és könnyen, semmi félelemmel, miért nem örökkévalóságra, hanem az elmúlás életre keltésére születünk.

H. sóhajtott, és feltápászkodott a szürkésbe vénhedő, fehér kőpadról, melynek lábazatában a gyöngyén vésett borágak, és a lombfedél fölívelő lépcsősoráig őgyelgett, sétapálcáját koccantgatva.

Fontolgatta némileg a feljárót, mielőtt nekiveselkedett volna. És amikor felért, hosszas kukucskálást hagyva félbe, szólt alá:

Hát igen.

Engem meg jelen hangoltságom a meredélyének szédítő peremére vonzott, időközben, hogy onnan nézegessem: hogyan borulnak egyre-másra virágba feneketlensé- gében a számomra oly bámulatra méltóan megfejthetetlen érzeményeim. Ám azt zordan nem engedte, hogy közéjük vessem magam.

H. kelletlen kászálódott odafönn, majd óvatosan bocsátotta léptei nyomába a lépcsőfokokat.

Visszatérve kőpadhelyére, futatva leült, és sétapálcájára támaszkodott, összekulcsolt kezével. Nem látszott örömtelinek.

Vesztegeltünk állapotunkban, álszín nélkül.

Közérzetemmel nem becsülhető idő után H. moccant diskurzusra:

Az a tétova törekedésem, kedves barátom, még ha azonosíthatadan szavakkal is akár, ebben, a virágok nélkülözheteden hatóterében, hogy leszögezzem: szemre nem vehető cselekmény játszódik együttélésünkben. Helyénvalóbban: vesz részt ottan, és tart valahová, de nem egymi célpontba vetődés végett. Hanem?

H. megrekkent. A helyénvaló szóhasználatot kutakodta, és amikor úgy ítélte, hogy rálelt, még akkor is alaposan meghánytorgatta magában, és csak azután formálta folytatásra a száját:

A létezésünket haladtatja a lét világával. Mindössze. És bármennyi végállomás kínálkozik neki, vagy kényszerítené rá magát, ami mindennapos, még csak meg se pihen, nemhogy akárhol is gyökeret eresztene.

H. ismét csendes latolgatás után:

Az én éltem, kedves barátom, arra intett, hogy mindenféle akarásaim közül akármelyiknek a megszerzése cella, ahonnan életfogytig nem szabadulhatnék tovább. És én nem szándékoztam magamévá tenni a ne továbbra hajló magamat. És igencsak kordában kellett tartanom ehhez perpatvaraimat a kortárs szomszédjaimmal, na, és persze, az egykorú história gyakorlati agyalálultságával érintkezvén. Sem elmém, se lelkem kedélye, valószínűleg természet ajándékozta önszántából, sose trafikált kétségbe vonhatat- lannak erősítgetett humánumokkal.

Előkereste köntöse zsebéből a keszkenőjét, és miközben arcát hűsítette, vagy bogarat hessegetett vele:

És ne feledje, barátom, mi nem vagyunk igazándiból láthatók halandótársainknak. Hát még az, ami pusztán lényünk cselekményesülése! Olyan olvasmánynak tekinthetnénk ezt, amelynek alig-alig akadhat érdeklődője, és aki szeretne birtokába jutni alfa- bétumának, hogy silabizálhasson benne, mindenekelőtt nem is ránk, hanem, sejtésének engedve, önnönmagára kíváncsiskodnék.

H. némileg kedveszegetten összegöngyölte keszkenőjét, és köntöse bal oldali felső zsebébe csúsztatta, vigyázatosan, hadd látszódjék ki a csücske.

Talányokat pazarlónak hatott rám H. jelen szómintázása. Mélázta to tt is kurta csendességben, ahová lepottyant hébe-hóba egy-egy gesztenye, még félig hasadt, tüskemeresztő burkában.

Véteknek éreztem belekotkodácsolni a rózsakert nesztelen zengzetébe, ahol a lát- ványhangzat volt találó mindjobban, mintsem bármily szentenciáé. Meg aztán H. némaságba süllyedésébe sem. És mégis:

141