Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Flancolnak a szavaim, kedves barátom, de mindenkor oly távol tartotta magát tőlem az egyszerűség otthona. Bármikor közeledni szándékoltam hozzá, kacifántos álláspontjaimmal tömött pakkommal, alig-alig férkőzhettem a közelébe, akként is csak elvétve. Jószerint poggyászomba látott, és avégett zárkózott be előlem. Azt hiszem, pusztán magamat hibáztathatom, mert hányavetin és magahitten szedtem fel a betyárbútorom.

H. kacajra fakadva:

Minő jó lenne, ha pontban ezúttal visszakerengene közénk az a poszméh, a szárnyzenéjével!

Nem akartam feltartóztatni az egyszerűségből nemrégiben közvetlenül kibuggyanó idő újonnan feltűnését, mégis kiszaladt a számon:

Ha jól találom ki: e szerint a poétáknak, különböző auktoroknak, zeneköltőknek, bölcselőknek, piktoroknak, építőművészeknek, képfaragóknak, tudós feltáróknak a színe- virága nem másvalaki, mint deviáns résztvevője e világunknak.

H. nyájasan bólintott:

Exactement, kedves barátom.

Odalestem a magasságosba. Magabízón fényellette égkékjét. Úgy tetszett, semmi aggódása azzal, ami alatta történik.

H. felemelkedett szomorúfűz vesszőkből font székéből. Jólesően megropogtatta csontjait, mély lélegzeteket vett néhányszor, és gyöngéden nyúlt ébenfa sétapálcájáért, majd:

Járjunk egyet, barátom. Elkelne ránk valamicske helyváltoztatás. Javallom, sétáljunk a rózsakertbe. Innen odáig kapta tóval sem akad dolgunk.

Megkönnyebbülten tértünk rá az alkalmatos parki ösvényre, melyet itt nem murvával, hanem apró és szinte kecstélivé csiszolódott kaviccsal hintettek teli. Ténferegve, jóformán fellegekben járva lépdeltünk.

Lépteink meggypiros, citromsárga, rozsdabarna faleveleket sodortak maguk alá, avagy lebbentettek icurka-picurkával odébb.

És eközben ahányan, egyikük a másik után, színükkel adott nevezetet, szépséges nevezetet az enyészetnek.

Odaértünk a foltokban mohosodó néhány lépcsőfokhoz. Óvatosan hágtunk fel rajtuk, és szétnyílott előttünk, elejétől utójáig, a rózsakert.

Tőlünk balra, a lanka oldalán, az almafák glédája, pirospozsgás gyümölcseik terhével ágaikon. Es a vele nyílegyenesen párhuzamos, hamvaszöld levélzettel zsúfoltságig tele zsályasor. A másikon, az emelkedőn, a gyér nyíres, benne, imitt-amott, a szálas szelídgesztenye fa. A derékmagas kőpalánk réseiből, még ezen időben is, furakodtak ki vadvirágok; melyikük hol fürtökben, melyikük hol elárvultán élte ösztönük teremtette színeit.

H. felkiáltott:

Minő naturális szecesszió!

A dióbarna kőlapokkal, kirakott kisutakat, melyek az ágyásokat választották el egymástól, ezúttal tisztán láthattuk, nem akként, ahogyan télidőben. Rendre végigbandukoltuk valamennyiket, híven követve négyzetvonalaikat. Az ágyások mindegyikében a maradandó négy rózsatő, a földjük vizes fekete, a gondos öntözés jóvoltából.

Lassacskán jutottunk a rózsakert végébe, ahol a lombfedél állt, egyik széléről ívelő lépcsősorral emelkedve a kert fölé. Csakhogy ilyenkor, őszidőben, nem zölden, hanem buja színelegyben.

Alant, a szögletben, a szürkésbe vénhedő, fehér kőpad; lábazatában a gyöngyén vésett borágak. Letettük rá magunkat. A nap kellemetessé melengette.

H. kihúzott a köntöse zsebéből egy keszkenőt, és lepaskolta vele papucsáról az ösz- szeszedett porszemeket, aztán, mivelhogy nem volt háta a padnak, sétapálcája gombjára támaszkodott, összekulcsolt kezével. Elégedetten.

139