Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Békássy Ferenc: Két ember találkozik, Idealizmus
titokzatos. Ti semmi sem vagytok. Egy párisi tanulót ismertem egyszer. Eszes - nem - lángeszű ifjú. Óriási léptékkel haladt, előtte végtelen pályák nyíltak meg mindenfelé. Egyszerre mindent otthagyott. Most egy rossz szobában él és fest mystikus Blake-szerű képeket; a falnak fordítja őket, hogy nem lássa, mikor készen vannak, s nem mutatja senkinek. De nem a festése végett hagyta ott tanulmányait, sokkal később kezdett abba. Dauphinében nevelkedett, falun, most gyűlöli a természetet, csak városban tud élni. Olyan, akivel nem kell számolni, s nem lehet. Semmi. Ki tudhatja, kicsoda az ilyen ember? Az ifjú nem szólt. (Most a nyugodni készülő nap elől szétgördültek a füg- gönyfellegek, a narancsszínű égen kezdetét vette a mindennapi színjáték.) Nem vágyói néha a világba, a meghatározott állásúak közé? Nem vágyom - felelt az ifjú, de tompán. - Te ezt nem érted. Ugy-e, erődnek kell valami, amin azt gyakorolhasd? Ugy-e hatalomra törekszel? Ember, én csodállak! Mondd - nem sírsz, ha bánt valami? Nem panaszkodol, ha bosz- szant? - ah, hagyjuk ezt! - s öltözködni kezdtek. Mindketten csodálták beszédjük módját, s mindkettőnek jólesett. Nemsokára egy sziklapadon ültek. Emlékezni fogok rád - mondta az idősebbik -, egy mindent merő és semmit sem akaró lélekre. Vakító következetességgel élsz és mellőzöl mindent, ami saját magadnak szükségtelen. Átérzed, amit más érez, asszimilálod annak világát... - Itt elhallgatott. Túl sok gondolat tolult a fejébe. Önző hát ez ifjú, vagy saját maga az? Eddig önzőnek tartotta önmagát, mivel sohasem tudta magát mások helyzetébe belegondolni. Nem szégyellte ezt az önzést, hiszen saját eszméi érdekében ugyan, de folyton másokkal tett jót, egész tevékenységével embertársai javát mozdította elő. Most sebesen gondolkodott. Jó, ez az ember egyedül él, távol az emberek világától. Ez jól van. Ez jó. De mikor ez az ember telve van sympathiákkal! Mikor ez az ember mindennel és mindenkivel tud együttérezni! Mikor egész élete másoké! Miért kerüli akkor azokat? Felnézett: tekintetük találkozott. Miért élsz egyedül? - kérdezte. - Te szereted az embereket! (Az égi színpadon elterjedt a haragosvörös szín. Égett a víz is, tenger és ég csupa vér.) Mert nem tudok - nem tudnék - nem, így jó az, szabad vagyok. Igen a szabadságom érzése okozza csak, hogy megértek másokat, hogy el tudom képzelni őket egészen, hogy van énemnek értéke - hiszen a szabadság életem eszméje! Tudom, mit fogsz mondani. Igazad van, a tied jobb szabadság - nem igaz! Jobb lehet, de szabadság biztosan nem. Nekem kell, hogy azt tehessem, amit akarok. Te nem teheted azt, ne is gondold, lehetetlen. Állásodban elfásulsz, s amit akarsz, már nem az, amit természeted akar... - S az ifjú hévvel beszélt, de tétován, mint aki lelke mélyébe figyel és előtte még rejtett ajtón kopogást vél hallani ott. Az én akaratom nem teljesül ugyan - szólt a férfi -, de küzdők érte, és megvédem, ahogy tudom. A tied talán teljesül? Te arra vagy teremtve, hogy másokba beleéld magadat, teljesül-e természeted igaz akarata most, mikor csak lopva közelíthetsz valakihez, csak mikor az, minden környezetéből kiragadva, az elmélkedések szigetére vetődik? 11
