Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Jut eszembe, barátom, alkalmasint imént távolodó, döngicsélő poszméhlátogatónk- nak köszönhetően, valamint az ön iránta tanúsított magaviseletének, valamely elmél­kedésem töredéke. Mégpedig: A bölcs emberpéldány elkülönbözi magát a natúra vele nem megegyező teremtményeivel való összeütközéstől. Kiváltképpen attól, hogy önnön életével szemben támadjon konfliktusa. Ez léte elvesztésével fenyítené. És még ezen fe­lül: ezt nem is szívelné a természet, ha kizárólag rajta múlnék. Ám leledzhet énhasadás, mivoltunkban, kizárólag általunk vigyázatlanul okozott, ami arra ösztökél buzgón, hogy ne hagyjuk jóvá egybecsengésünket, világrajövetelünkkel. Minő métely ez! Könyörte­len métely. Egyszersmind megfutamodás egy és oszthatatlan énünk elől, akár kedvün­ket leljük benne, akár nem. H. pironkodó lélegzetvételek után: Nem tartottam pórázon szavaimat, barátom. Szaladgáltak is szerteszéjjel. Ennek el­lenére szeretném, ha meghallgatná, amit még ide tartozónak vélek, kiegészítésképpen. Nevezetesen az, hogy magabízó lelki tusát kell vívnunk egynémely jellemvonásunkkal, azokkal, amelyek a sajátjaink ugyan, de ellenünkre vannak. Jómagam gyakorta voltam kénytelen hadba szállni a természet által nekem kiszemelt emberiét alkatomtól elütő mi- neműségemmel. Ez azonban exkluzíve belvilágunk történéséhez tartozik, és nem hó- hérolja az odakintit. H. fellegtelen arckifejezéssel szólt ez ideig. Ezt követően azonban borulat vető­dött rá: Az emberi nem cselekvénye nemkülönben dúslakodik párviadalokban, ám ezek nem a belső világban játszódnak, hanem mindig másvalakik ellen tülekszenek, méghozzá job­badán roppant brutálisan, és eladdig elszántan, míg valamelyikük miszlikbe nem rom- bolódik, akár korpuszában, akár lelkületében. Ezt szolgáltatják az egykik, a vérségek, a nációk, a regnumok, az impériumok - egyként. Es ki-ki a hagyományaival, a hitével, a civilizációjával, avagy újsütetű, illusztrisnak kikiabált, ám kevésvártatva büdösödő esz­méivel szándékolja legitimálni tetteit. Evégből állítottam, közszeretetei egyáltalában nem aratva vele, hogy az emberi nemzet legkevésbé se páváskodhat a jelenünkig figuráit his­tóriájával. H. immár szenvtelen hangon vitte tovább: Egész fajunk pórul járhat önmagával, kedves barátom, ha nem hagy fel az én, nyo- matékozom: az én kórjelzésemben körvonalazott sajátságával. Pediglen nem fog, gya­nítom. Azért nem, mert számos bámulatra méltó eddigi bölcselemének, műalkotásának, valamint e földteke és, azon tovahaladóan, a kozmosz, összevonva: a láthatártalan szubsztancia titkainak kutakodásához nélkülözhetetlen kompetencia birtokában se ké­pes átvergődni zilált és félkegyelmű hitványságain. És a természet pusztításával párhu­zamosan az önnönmagáét is végzi históriájában. H. jóformán semmitmondóvá fakította, láthatóan kedveszegettségig jutva, amit még mondani szándékozott: És bármily mélyre szántott e televénybe eszem ekéje, sosem ért le oda, ahol gyö­kérzetére lelhetett volna annak, amit említettem volt az imént. H. lankadtan sóhajtott: Meg aztán. Akár az egykik, akár a zöm, különb-különb kívánatokat, más szóval: cé­lokat rakol folyton-folyvást maga elé, sokszerűen lét- sőt, még vágytársaink ártalmára, mindössze saját hasznára lesve. H-nak újfent szünetre volt szüksége, mígnem: Ám esze ágába se jut: akad-e az önnön ébrentartásán kívül bármily tisztje a mérhe­tetlenségben, kirótta-e rá egyetlenegy célnak elérését is valamiként a csillagok végpont nélküli telemilliárdjaival hintett makrokozmosz. H. suhintott, és kesernyésen: 138

Next

/
Oldalképek
Tartalom