Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Békássy Ferenc: Két ember találkozik, Idealizmus
BÉKÁSSY FERENC Két ember találkozik Kopár szigetek közt mint egy paradicsomkert; forrással, erdővel, virágzó rho- dodendronokkal: ilyen Lacroma. Az ég, a tenger, a messze part egy kékség körülötte, végtelen kékségek közt lebeg a virágos sziget, mint egy címer kék alapmezején a színes kép. Tavasz van, ilyenkor nem jár ott senki. Találkozik két ember. Csónakjaik egyszerre érik a kikötőt. Az elsőnek csónakosa van, ki rossz olasz nyelven sikertelenül magyaráz - a másik előzékenyen tolmácsolja s azután szól: Korán jár ön itt, tavasszal ritka még az idegen. Korán jöttem, hogy elkerüljem őket. A szigetet ismeri már? Fiatal koromban jártam itt. „Fiatal koromban”, így mondja és nem lehet még harmincöt éves. A halántékai fölött kissé deres a haj, mint az erélyes embereké sokszor, de vonásai ron- gálatlan finom metszésűek. Ruhája túlságosan választékos, nem illik a most elhagyott szigetre. A móló végére érnek. Ez a sziget nem vad, de nem is kiművelt kert: pompája dús, de semmikor sem szertelen. Haboznak: nem lesznek-e terhére egymásnak? De mindegyiket vonzza a másik, s együtt fordulnak balra. Classicus erdő! - mondja az első (a még egészen ifjú) - a sudár fák közül akármelyik lehetne Daphnis maga. Még - itt keze az egyik törzsre simul - érezni a nymphát a vékony réteg alatt. A másik gyorsan ránézett, de nem szólt. Meglepte valami és kellemesen lepte meg. A beszédmodora talán, vagy az ifjú külseje. Termete hajlékony, karcsú, mint a kard, széleskarimájú kalapja alatt határozottaknak látszanak arcvonásai, csak a szemei álmodozók vagy nyugtalanok, vagy mintha folyton kérnének valamit. írói ötlet - szólt végre az idősebbik tiszta romantika, mégis szemérmetlenség. Hirtelen bíráskodás a folyó beszédét úgy ítélni el, mintha már kötött volna. Igaz, kávéházi szokás, kár, hogy ki nem irtja az emberből ez a dús tavasz. Nagyon is hajlítható, változó minden - az emberhez képest. Ah a rhododend- ronok! - kiáltott fel azután, amint egy fordulónál szembe kerültek a virágzó domboldallal, de társa nem hallgatott oda. Tempora mu tan túr, nec nos mutamur in illis - ahogy a régiek mondanák most, szólt, - bizony a környezetünk alkalmazkodik hozzánk, mindegyikünknek más képet mutat. 9
