Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Hattyúkép, poézis, stilizáció: lugas
A. K.: Kicsit mintha szkeptikus volnál, hogy új regény készül-e vagy készülhetne- e. Persze nincsen semmi információm, de azért vannak jelzések. Az egyik ilyen jelzés szerintem az, hogy ha valaki, aki prózaíró, annak 60 éves korában meg kell csinálni valamit, összegző művet kell írni, ez benne van a levegőben, ezt az életkor parancsként hívja elő. Más: volt neki egy mániákus témája, Mednyánszky László, aki megint csak egy ilyen furcsa korszakban élő művész, a korábbi századfordulónak különös alakja. A Mednyánszky László regényen rengeteg munkát végzett Ambrus Lajos, valamennyire még családi szálak is kötődnek hozzá, fúrnak fel a Felvidékre. Személyes ügye is volt. Hogyan áll a szöveg? Mi lesz ebből? Továbbírható-e? És van itt még valami, ami talán jelzés lehet, hogy itt valami regényt kéne írni, s ez az, hogy, tudtommal ő most egy évig regényírásra kapott ösztöndíjat. Ezzel „el kell számolni”, és remélem, mint rendtartó kálvinista férfiú nemcsak a hivatalnak fog elszámolni, hogy miként is sáfárkodott. Lajos aktív naplóíró, és mintha valami naplóregényről dünnyögött volna a minap a furmintos poharába. Ki tudja, hátha ez egy sajátos egyéni elbeszélői változata lenne a regénynek. S még egy személyes emlék, amelyben együtt áll az irodalom és a természet, a szöveg és a plánták világa. És az örök heroikus pesszimizmus, amin mi magyarok az optimizmust értjük. Mészöly Miklós kertjébe Kisorosziba sokan és sokat jártunk a nyolcvanas években. Ambrus Lajos is többször emlegeti őt, a halála után is írt róla cikket, szokták is idézgetni, talán még mintha ott láttam volna a mondatokat a szekszárdi emlékház falán is. Szóval a nagyon beteg Mészöly Miklós, mikor már a világból nagyon kifele ment, szőlőt akart telepíteni ebbe a sívó homokba. Ki mást kért volna meg, mint Lajost, aki vitt neki odavaló oltványt, és így ők szőlőt telepítettek oda. Kinek és minek, ne kérdezzük. Csak nézzük a képet. Mészölynek, egyszer mesélte nekem, mániája volt, hogy olyan igeidőt teremtsen a magyar nyelvben, valami soha nem volt grammatika víziója gyötörte, amit legföljebb ilyen segédszavakkal, módosító szavakkal: hogy időpontban, egy történeti időpontban minden idő benne legyen. Talán még a tér is... Erről csinálta mustraként az Anno című kis szövegét, amely a magyar történelmet ábrázolja, mondjuk, tíz gépelt oldalon, a török kiűzésétől napjainkig. Ehhez kell valami olyan nyelvet kitalálni, ami ennek az örökké álló időnek „kifejezése”. B. P.: A közelmúlt - az újabb nemzedék - történelmi regényei szerveződnek úgy, hogy az ismerősségre játszanak rá. Például Darvasi Könnymutatványosaiban nincsenek konkrétumok, nem lehet megrajzolni aló. századot, csak olyan, mintha... Aztán ettől lesz olyan egésszé a dolog. Nyilván a motivációk mások a különböző nemzedékek esetében, de a megépített világokat tudatosan bizonytalanítják el, hogy elszakítsák önmagukat és művüket a hagyományos történelmi regénytől. Lajosnál viszont arról van szó, hogy meg kellene találni azt a nyelvet, ami minden időt el tud mondani. Géczi azt mondja az Eldorádóról, hogy a nemzedékük legfontosabb regénye. Egyenesen kulcsregénynek nevezi. Érdekes kérdés, hogy vajon miért? A fentebb említett „nemzedékiség” okán, vagy mert olyat tud, amit senki az illettő generációból? A. K.: Igen, ez egy generációnak a belső olvasata egymásról. Géczi azt mondja, hogy a Szemét reáveti című regénye (kéziratban olvastam, borzalom), de kulcsregény, 24
