Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
A családi legendáriumból tudom, hogy a helyi nyilasok - állítólag illemtudó, pontosan fizető vendégek voltak - komoly pénzt ígérve, ezt a kerthelyiséget akarták kibérelni a vasárnap délutánokra, tanácskozásaik és kvaterkázásaik színhelyének. Nagyapám, nősülése előtt újpesti szegény legény, miután elnyerte a Majna melletti Frankfurtból a század végén ide vándorló és közben megtollasodó sváb család szeme fényének, Kátyúnak a kezét, feltehetően a polgárosodás vágyától hajtva úgy döntött, hogy ezekkel a helyi csórókkal, még csak tévedésből sem áll össze. A bérlésből tehát semmi sem lett. 1945 után a hajdani „szedett-vedettek” kaméleonjai már egy másik párt nevében köszönték meg nagyapámnak a háború előtti és alatti helytállást, de a kocsma államosításától a családot ez sem mentette meg. Osztályidegenek, elnyomók lettünk. Viszont senkit sem csuktak le a családból, sőt még csak nem is internáltak. A kikosarazott „testvérek” ugyanis a rivális kocsmát tisztelték meg további jelenlétükkel és pénzükkel, amiért aztán a kamatot már az új állam fizette meg a volt tulajdonosnak néhány év formájában. A hajdani törzsvendégek zöldes-barnás-vöröses vibráló asszisztálása mellett. Ha figyelembe veszem, hogy a rendszerváltozások általában áldozatokkal járnak, s ráadásul hazánkban gyökeres társadalmi változások mentek végbe - nekem még azt tanították, hogy társadalmi forradalom zajlott le, amelynek a bérmaneve a proletárdiktatúra volt, s ezzel a proletárdiktatúrával a népi demokrácia eléréséért harcoltunk -, nem is nagyon csodálkozom a sok keservet hozó új besoroláson. Apai felmenőim ugyanis színmagyar kapitalisták lettek a javából. Apai dédapám, a nagy példakép, a századvégen, megunván a frankfurti tisztes szegénységet, felpakolván a családját, elindult szerencsét próbálni, s az éppen piperészkedő Pesten kötött ki. Kitűnően beszélte az anyanyelvét, a németet, s mivel a család Frankfurtban a zsidónegyed szélén élt, jól megértette magát a zsidókkal is. Eleinte Pest sem ígérte a családnak a mennyei létet. Dédapám, miközben szorgalmasan tanulta új hazája nyelvét, ugyanilyen szorgalmasan talicskázta a követ a csinosodó Duna partján, míg meg nem unta. Ekkor, mint a mesékben a legkisebb gyerek, felkerekedett - legalábbis a családban mélyen gyökerező hit szerint -, s meglátogatta a hitközséget, s ahogy ma mondanánk: szponzor után nézett. A közösen használt nyelv elfedte, illetve nem fedte fel a vallási különbözőséget, s dédapám szerencsésen hozzájutott a felemelkedéshez szükséges induló tőkéhez. Személyemben, a büszke utód, ha a rakpart köveit rója, szíve és talpa egyaránt felmelegedik attól a tudattól, hogy szegény hazánk felemelkedéséért, dédapám is lerakta a maga köveit. Dédpapa a sok meglepetést magában rejtő századvégi gründolási láz éltanulója lett. Fia a történet színhelye Amerika lenne, akkor most dédpapát, dagadó kebellel pionírnak nevezhetném. De a világ e nyomorult szögletén, még egy tisztességes jelzővel sem tudom összepárosítani a nevét. A jeles férfiú - jobb híján nevezzük így - kétségtelenül nagy körültekintéssel és szerencsével forgatta meg a két vallás összefogásából született pénzt. A fantáziadús jövevény egy sátoros mozi felállítására adta a fejét, ahol a vetítés szünetében nagyanyám állítólag egy óriáskígyót bűvölt, s egy csintalan majmot pásztorok. 72
