Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - Géczi János: Időegybeesések
G É C Z I | Á N 0 S Időegybeesések* Giordano Brúnóra hivatkozik friss esszéjében Várnagy Ildikó. Depressziós időszakában, valószínűleg öngyógyító céllal, elősodorja mindazokat, akikkel képes maradt dialogizálni, akikről szóló narratívákra gondolva megnyugszik. Démokritosz, Platón, Arisztotelész, Eckhardt mester után következik Giordano Bruno, a sor végén pedig Arany János, Sartre, Dilthey, Toynbee, végezetül Freud. Az olasz vándorhumanista filozófusról azt jegyzi föl: „Valamennyi dolog egy, mely változatossága révén magába foglal mindent...”, majd így folytatja: „Ez az egy-mánia tetszik nekem. Mindent egybe szeretnék terelni és tartani, legalább elméletileg, legalább boldogságilag.” A szöveg reménytelenül csupasz és talán ezért könyörtelen. Várnagy ilyen. Négy domborműre mutatott rá a szobrász Várnagy Ildikó, amikor százados úti műtermében megmutatta a kiállítására előkészített alkotásokat. Kettőnek látszottak, a fehér fal előtt, ahová támasztotta azokat, kettesével lettek ugyanis egymásra fektetve. Érdeklődtem, a domborműveket miként fogja elhelyezni - arra lettem volna kíváncsi, csak éppen, ismerve Várnagy csípős nyelvét, nem szándékoztam nyíltan megkérdezni, hogy a művek szövegoldalát avagy a szoboroldalát kívánja inkább hangsúlyozni. Ahogyan az alig fűtött műteremben átlapolták egymást az embernyi nagy, színüket inkább rejtő, mint hangsúlyozó fémművek, csupán az lehetett nyilvánvaló, hogy az alkotó szívesen sík felület elé való tárgyaknak tekinti mindjüket, ami, a várnagyi életmű ismeretében bátran mondom, nem is annyira evidens. Ugyanis több szobra is jellel telt, sok hézagú felülettel körbefogott tér, így aztán ezeket is elképzelhetni akár a tér centrumát négy oldalról körbefogó ketrecnek, ha felfüggesztve lesznek, akkor akár a mennyekből leszúrt, a plafont áttört, alácsüngő hasáb végének, amelyet, bőrt a tetoválás, teleírt valami ismeretlen kéz, de akár egymáson is heverhetnének a padlón, s a kiállítás felkeresői számára ickázásra, lyukakról lyukakra fél lábon való átugrálásra, a jelek közébe kézzel nyúlásra, a játék során a szövegen béviili mozgásra teremtve alkalmat. Várnagy válasza akkor egyértelműnek tűnt. Azt konstatáltam, hogy közel férkőzött ismét az evidenciákhoz. Négy évszámra nehezedik a szövegvilág. 1808, 1859, 1900, 1947 - sorjázik egymás után. 1808-ban Várnagy dédnagyapja már élt, 1947-ben pedig Várnagy Ildikó, hacsak nem tagadja le, éppen három éves. Öt emberöltőnyi időről lenni itt szó, az eleje a nemzeti romantikába lóg bele, a vége meg, mifelénk persze, a kezdődő kommunizmusba. Számmágia? - vetettem fel magamnak hangosan a kérdést, hiszen e két korszak, mint amúgy valamennyi európai időszak, előszeretettel kotorászik a számokkal, keresi a maga püthagoreusi lehetőségeit arra, hogy megállapítson ezt-azt a makrokozmosz ' Várnagy Ildikó: Időegybeesések. Múzsa Galéria, Budapest 2008. december 9.-2009. január 5. 32
