Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Sárfi N. Adrienn: Az élet embertelen bölcsője
szó ami szó, nem állt rosszul neki, szerette volna magán hagyni, de én tudtam, hogy kollégáimnak, különösen az osztályvezetó'nek biztos nem fog tetszeni, így végül is erőszakkal lerángattam róla. A természetes kedvesség üde, lenge, nyárias ruhadarabjait elutasította az előző kudarc után egy kissé most már ingerült indulatom. Aztán többszöri sikertelen ruhapróba után, végre megtaláltam neki az igazit: világoskék pulóver, sötétkék farmernadrág fehér tornacipővel. Ez maga volt a béketűrés! Nagyon tetszett neki, le sem akarta venni, pedig volt még pár napom a munkakezdésig. Fejébe nyomtam a segítókészség egyik ruhadarabját, egy cikcakk mintás, puha, kötött sapkát és így vártam szabadságom leteltét. Addig nem is mentem sehová. Odabent aztán már az első nap megjegyezték, látják, hogy egészen másmilyen vagyok, mint régen, ez nagyszerű, igazán örülnek neki. Gratuláltak, én meg csak hallgattam és átszellemülten mosolyogtam az íróasztalom mellől. Derűsen, de azért kicsit feszengő készenlétben vártam, hogy valaki szívességet kérjen tőlem és én azonnal ugorjak és teljesítsem, bármi legyen is az. Csak azért, hogy bizonyítsak nekik és magamnak is. így, ebben a csendes, feszengő készenlétben telt el az első néhány óra. Néha kérdeztek valamit s én kedvesen válaszoltam, jöttek, hogy legépelném-e, továbbítanám-e ezt vagy azt, s én készséggel, boldogan, mindenkinek mindent... A nap végén aztán az értekezleten Sándor, a nagyképű, horgas orrú projekt manager megkérdezte, hogyan tudtam csak úgy, ripsz-ropsz változtatni a viselkedésemen. Talán jógázni kezdtem, agykontrollozok, bölcs könyveket olvasok, netán megvilágosító tanfolyamra járok vagy más módszert alkalmazok, esetleg vallást találtam magamnak szabadságom ideje alatt? Nekem Sándor sosem volt szimpatikus, de most valahogy olyan őszinte kíváncsiságot láttam csillogni a szemében, hogy ettől valamiféle eufórikus, boldog, igazságot feltáró mesélhetnékem támadt. Es akkor ott, mindenki előtt részletesen, válogatott kifejezésekkel élve feltártam a titkot: „... Tudniillik, az indulat, az megvan, nagyon is megvan, hát nem tűnhet el csak úgy, beláthatjátok, csak fel van öltöztetve, drága barátaim...!” - kiáltottam magabiztosan és rájuk kacsintottam. Elhűlve bámultak mindannyian. Néhá- nyan összenéztek és kezüket a szájuk elé vonták. Ügy tűnt nekem, nem igazán értik a lényeget, ezért elmagyaráztam, hogy miként is van azzal a meztelen, nyers indulattal, ami ha van, akkor van, nem lehet eltüntetni, csak felruházni. És elárultam nekik, hogy az én becsületes, tisztességes indulatom milyen ruhát visel. Erre többen igen harsányan nevetni kezdtek, mások értetlenül, gyanakodva néztek, és én éreztem, hogy bolondnak tartanak. Annyit mondtam még nekik, ne legyenek ilyenek, mert a béketűrés leple alatt nyers erőm, maga az indulat, kimelegszik és... és... levetkőzik és... Ekkor már mindannyian, az osztályvezetővel együtt fuldokoltak a nevetéstől, aztán röhögtek és szinte hörögtek fékezhetetlenül... Indulatom először a segítókészség cikcakk mintás, puha, kötött sapkáját hajította el messzire, aztán lerúgta a cipőt, lerángatta magáról az átizzadt pulóvert és a farmert, s kivetkőzve a hasznos és célszerű álruhából, teljes valóságában, anyaszült meztelen tombolt a hosszú asztal tetején... Hát ennyit erről, ezért jöttem el a cégtől, ha már így felvetődött... Mert nem értettek meg. És akkor a másnapi újságban pillantottam meg az Önök 66
