Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Anyám két sikolya végül is értelmet nyert. Évtizedekkel később, valamikor a kilencvenes évek elején nagyanyám szájából hangzott el a hegeli szintézis. Kihasználva a sors kegyetlenségét és kegyelmét, az akkor már gyerekeit eltemetett, s nálunk lakó nagyanyámat faggattam szinte folyamatosan élete soráról. Az egyik alkalommal ötvenhatról és a Parlament előtti sortűzről került elő a szó. Számolva azzal, Kedves Katám - Szabó Lőrinc sorával élve hogy „az évek szele csöndesen hordja a sírokra a feledést”, hadd mondjam el Neked, hogy mi is történt — legalábbis az egyszerű pesti ember emlékezete szerint - 1956. október 25-én a Parlament előtt. Mint ezt egyik-másik történelemkönyvből ma még - igen, ma még - tudni lehet, 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Nem az ellenforradalmi elemekkel átszőtt forradalom, nem is a sajnálatos októberi események vették kezdetüket, s még csak nem is a népfelkelés indult el a maga útján, s nem is a szocializmus megújításáért gyülekezett a nép az utcákon, hanem csak úgy egyszerűen: kitört a forradalom! 23-án délután Budapesten az emberek kitódultak az utcára és megmámorosodva attól, hogy egy évtized után végre tenmaguk akaratából együtt lehetnek, már haza sem akartak menni. A gyűlölt kommunista hatalom még gyűlöltebb erőszakszervezete az államvédelmi hatóság, - az ő dicsőségüket hirdette az a kis szobor a Zrínyi utca és az Akadémia utcai szegleten - a rend védelmére szervezett karhatalmista erők, visszahúzódtak laktanyáik falai mögé, illetve megerődítették azokat az állami intézményeket - pl. a rádiót amelyek őrzése a feladatuk volt. A házak ablakaiban viszont leplezetlen érzelemmel, s nem utolsósorban önerőből, megjelentek a nemzeti színek, s ahol példának okáért nem volt kéznél a trikolór, a piros-fehér-zöld színkombinációt az ott lakók egy cserép muskátliból, egy fehér asztalterítőből, illetve egy cserép aszparáguszból kombinálták össze. Mivel a népáradatot, az összekapaszkodva menetelő, boldogan mosolygó embertömeget látványosan senki sem gátolta mámora gyakorlásában, a felvonulók úgy döntöttek, hogy győztek. A kommunista csasztuskákon kupálódott vidám sokadalom hamarosan rátalált a saját rigmusaira is. „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!” — harsogták az emberek a pesti utcákon, mintegy megfogalmazva vágyaik netovábbját. Akkor még elég lett volna a magyar szabadság reprezentálására egy olyan kommunista politikus is, akit a párt 1955-ben kivetett a soraiból. A „Miniszternek buta, pusztuljon a Bata” - honvédelmi miniszter s az „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán” mondatokat harsogó nép, a mosolygós mohról, fokozatosan a keményebb dúr hangnemre váltott. A „lengyel-magyar barátságot, jólétet és szabadságot” óhaj után felhangzott a „Ruszkik haza!” „néphatározat” is. A „vesszen az AVO!” dörgedelem, pedig már előre jelezte, hogy ha nem történik valami, akkor rövidesen beigazolódik a közmondás: ,Jön még kutyára dér!” És jött! A „katalizátor” a magyar kommunista párt - hivatalos nevén a Magyar Dolgozók Pártja - főtitkára, a gyűlölt Rákosi gyűlölt utódja Gerő Ernő, este nyolckor elmondott beszédével forrásponton túlra taszította az emberóceánt. 21
