Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Végh Attila: Orpheusz-menetek

A depresszió akkor múlik el, ha az ember - titokzatos módon - önmaga fölé nő, elvonatkoztat magától. Orpheusz sámánként, szent dalnokként mindig is képes volt erre. Ezért tudta dalával megszelídíteni az állatokat, és Hádész kapui is azért nyíltak meg előtte. A szellem mindig az individuális lét síkja fölött lebeg. Az alvilágba - ahol nincsenek individuumok - az szállhat alá, aki szellem. A katabaszisz a szellemmé válás, az individuális determinációtól való elvonatkoztatás metaforikus képe. Az alvilági belépő amennyire kegy, annyira vizsga. Annak, hogy Orpheusz mégis hátrafordul - hogy tehát elbukik a szellemvizsgán - távoli, végső büntetése majd az lesz, hogy széttépik a mainászok. A mainászok Dionüszosz uralma alatt állnak. Míg Apollón a princípium individuationis istene - tudjuk Nietzschétől -, addig a nüsziai isten ennek tagadásáé. Orpheuszt azért tépik szét, mert visszahull a depresszióba, hiába kérlelik, nem vesz részt a dionüszia kollektív mámorában, mert nem tud elszakadni egy individuális arcképtől: Eurüdiké arcának emlékétől. Nem lát ki magából.

Az egyéniség-nélküliség vaksötétjében, az árnyak föld alatti birodalmában Orpheusz elveszít mindent: Plútón végleg elszakítja tőle szerelmét. Az egyéniség-nélküliség világosságában, a kollektívum földi birodalmában pedig Orpheusz megint elveszít mindent: Dionüszosz végleg elszakítja önmagától, hívei széttépik, tagjait a tengerbe dobálják. Az Általános hullámzó végtelensége nyeli el azt, aki megtagadta az általánost, mert a döntő pillanatokban nem tudott túllépni az Egyen.

Orpheusz alakját különös elmosódottságban látjuk: hol zseni, hol hétköznapi ember. Tragédiája, hogy a döntő pillanatokban nem zseni. A hétköznapi embernek folyton nézőpontot kell váltania: vagy ő lát, vagy önmagát látja. Vagy az egyénit látja, vagy az általánost. A zseni mindent egyszerre lát. Miközben megszenvedi az individuális lét kínjait, látja felülről, a szellem általános magasából, ahogy szenved. Mindig képes elvonatkoztatni magától. A zseniális mű megszületésének ez a tudathasadt létszemlélet egyik alapfeltétele. (A zseniális művel kapcsolatban ezért értelmetlen az objektív-szubjektív dichotómiában gondolkodni. Mindkettő egyszerre.) Orpheusz azért nem zseni, mert depressziós. Fájdalma megbénítja, a döntő pillanatokban kiderül, hogy gondolkodása egy halandóé. Nem képes rá, hogy a szenvedésből nagy művet alkosson, hogy létét zseniális műalkotássá nemesítse. Elindul legmélyebb önmagába, de útját nem látja felülről. Fogalma sincs, Eurüdiké követi- e. Ezért kell hátrafordulnia. A lelepleződés mozdulata ez, a bizonytalanságé, amely elárulja, hogy ez az árny egy ember. Orpheusz a halál birodalmát nem látja át, tehát az életet sem tudja úgy ádátni, mint a zseni, a „nem homályosu- ló világszem”.

És mert mindörökre depressziós és életképtelen, egyben halálképtelen is: fejét kifogják a tengerből, és az még hosszú éveken át jóslatokat mond. Most már el tud vonatkoztatni önmagától. Kicsit későn.

70