Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Végh Attila: Orpheusz-menetek
nap, amikor a sötétség is megvilágosodik. Ennyi bizalom jár a megismerésnek. Honnan ez a bizalom? Annak a szókratészi-platóni intuíciónak köszönhető, mely szerint a világ lényege a Jó. Az árnyékos, a sötét oka ezért csak a megismerés valamiféle hiányossága lehet.” Baj azért van a világban, mert nem tud mindenki eleget. Szókratészben túltengett a logikai szemlélet, ő volt a par excellence antimisztikus. Az ő nyomán az apollóni irányzat a logikai sematizmus gúnyáját ölti. „Az erény tudás. A bűnhöz a tudatlanság visz. Boldog, aki erényes.” Ebben a szókratészi optimizmusban Nietzsche a tragédia halálát pillantja meg. Kierkegaard a Vagy-vagyban azt írja, az antik tragédiában a cselekmény szubjektíve nem eléggé reflektált, ezért a dialógus sem juthatott olyan fokra, hogy minden cselekmény a jellembe fusson bele, abban oldódjon fel. A tragikus hős saját szenvedése megindító ugyan, de ez a kín világot csak a polisz felől kap. Az egyén tettei, mondatai világtalanok, amíg a tragikus kar hangja, logosza nem teremt nekik világot. A kar kívülről, felülről lát, hangja az általános hangja. Minden érvénnyel bíró egyéni történés az általános éltető háttere előtt zajlik. Antigoné saját szenvedése, titkos kínja a tragédia világában mindaddig értelmetlen, amíg nem apja, a bűnös Oidipusz sorstragédiájának fényében értelmezzük, amíg nem úgy fogjuk fel, mint a leszármazási láncolaton végigfutó fátumot. Az ősök sorsa a múlt ostora, a jelen pedig nem más, mint a sistergő szál végén csapkodó szikra. Az antik tragédiában a cselekmény épp annyira esemény is. A régi szubjektum államban, családban nyugodott, világa volt. Ott a hős bukása nem csak tette következménye, hanem (el)szenvedés is. A modern drámában azonban lényegében cselekedet. Amiről Kierkegaard beszél, arról a ’dráma’ kifejezés etimológiája is árulkodik. Az ógörög drama jelentései ugyanis: cselekedet, teendő, színjáték. Ezért az új korban a szituáció és a jellem az uralkodó. (Moliére néhány művének egy jellemtípus a címe: A mizantróp, A fösvény. E címszerepek megtestesítői karakter-figurák: a lélek egyetlen individuális összetevőjének gépies megszemélyesítői. Bergson a nevetésről írott könyvében hozza fel példának a Moliére-i karakter-automatákat. A tragikum itt kimerül a replikában és a szituációban. Nincs epikai előtere, nincs epikai hagyatéka, mondja Kierkegaard. A hős magában áll, és végül magába bukik. Az antik és modern tragikus individuumhoz Kierkegaard két lelkiállapotot rendel: fájdalom és szenvedés. Reflektálatlan és reflektált kín. A fájdalom a cselekvés, az aktivitás tragikus lelkiállapota, a közösségért felelősséget vállaló ember állapota. A szenvedés az izolált egyén, az idiótész lelkiállapota, az olyan egyéné, akinél tett és következmény szerves viszonya megszakadt. A szenvedésben megjelenik a szorongás. Ez nem más, mint a szenvedés önreflexiója, az egyén bezárkózása saját szenvedésébe. (Orpheusz bukásának oka, hogy visszanéz: reflektál!) Ez a szenvedés titkos: inkognitóban van. A dráma célja már csak annyi, hogy erre a titokra fényt derítsen. Hogy kövesse a hős egyéni, világtalan életét, ami voltaképp már nem sors, csak sodródás. A modern dráma az inkognito művészete, mely képes a modern ember reflektált fájdalmának: szenvedésének ábrázolására. A drámai művésznek a tettben nem realizálódó, inkognitóba szorult belső történést kell ábrázolnia. 68
