Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Büki Attila: Abschiedsymphonie
Nem érdekel a keleti közmondás, mi szerint „ a méhek könnyebben szállnak a könnyes arcra! Nem lámák sírni. Talán nincs is könnyem. Stifftel és a hozzá hasonló légvárépítők nem tudják, hogy az életet, az események folyását s az embereket nem lehet szabályokba foglalni? Nem az isteni adomány hajszolja haladásra, felfedezésre az embert? Nekem, akit Isten zeneszerzésre teremtett, hitem szerint azt adta feladatomul, hogy az utat kereső folyónak medret ássak. Kötelességem az énekesnők tanítása: nehogy elfelejtsék, amit ezidáig tanultak itt v i d é k e n. Mivel ismerem a különböző hangszereket, hasznosítsam magam az azokon való játékban. Egye fene! Ez a pont rendben. Elfogadható. No a következőt azért találhatta ki, hogy növelje karmesteri felelősségemet. Azt írja: „kézhez kapom muzsikusaim szerződését és fegyelmi szabályzatát, hogy őket az abban foglaltaknak megfelelően az előírásokhoz tartassam.” Hihetetlen! Hihetetlen! A tizedik valójában feleslegessé teszi az előző kilencet... így szól: „Valamennyi kötelező szolgálatának írásba foglalását feleslegesnek tartjuk, mert a Főméltóságú Uraság kegyesen reméli, hogy... enélkül is, buzgóságból, nemcsak a fenti követelményeknek, hanem a Magas Uraság jövőben előadódó minden más parancsnak is pontosan eleget tesz.... Mindezeket tehát ügyességére és szorgalmára bízzuk.” Ezek reményében évi 400 forint a járandóságom, amit negyedévenként bocsátanak rendelkezésemre, továbbá étkezhetek a tiszti asztalnál, vagy napi fél forint koszpénzt kaphatok. Valójában a szolgálatomat parancsok nélkül is teljesítem. Miklós herceg - talán megfeledkezve a szerződésről — Pál Antal őkegyelmessége halála után egy év elteltével kettőszáz forinttal felemelte fizetésemet. A következő évben már jövedelmem 782 forint volt. Több 350 forinttal az első karmester évi fizetésénél. Nem is szívlelt emiatt Gregorius Werner. Stifftel titkár meg ha rajta múlt volna, a világból is kiüldöz. Néha úgy tesz, mintha rajta múlna a hercegség gazdaságos működése... Nem vagyok mammon-imádó. Olyan ember se, aki a fogához veri a garast. Ismerem a korombeli bécsi zeneszerzőket, zenészeket. Néhány olaszt és németet is. Ismerem viszontagságos körülményeiket, szerzeményeik, zenéjük honorálásának hercehurcáit. Tudom, kiket s miért dicsőítenek s taposnak sárba másokat. Negyvenéves korára az ember már látja értékét, s tudja, milyen szenvedések árán jutott el oda, hogy elismerjék művészetét. Senki sem mondhatja rám, hogy az ölembe hull a pénz. Fölöttébb szigorú szerződésnek vetettem alá magam, kiszolgáltatva a herceg kegyességének. Koncertjeimért noha megilletne fizetség, egyetlen fillért sem kapok. Nem tartanám azt sem túlzásnak, ha zeneműveimért tisztességgel fizetnének. Őszülő apám, amikor eljött hozzám Eszterházára, s megpillantotta rajtam az arannyal kivarrt kék udvari egyenruhám, láttam tekintetében, hogy büszke rám. „Jól éreztem, hogy zene iránti tehetséged, szorgalmad kiemel közülünk, míg mi a gróf birtokán sínylődünk. Bárcsak tudtalak volna tisztességgel taníttatni... Lehet, hogy mégis így volt jó, mert nehéz éveidben megtanultál küzdeni. Legyünk hálásak a jó Istennek fiam, hogy adott erőt.” Abban a pillanatban, amikor a zsebébe rejtettem némi pénzt, amit nem akart elfogadni, jöttem 31
