Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Büki Attila: Abschiedsymphonie
rá, hogy szeretetre méltó apám hiú és büszke ember. Lehetséges, hogy e jellemvonásait örököltem? Amikor kikísértem a kastély bejáratáig feleségemmel, hogy ott búcsúzzunk el tőle, megkérdezte Máriától: Unokámat megismerhetem még életemben? Mária úgy tett, mintha nem hallotta volna kérdését. „Vigyázzon, nehogy megfázzon, nagyon erősen fúj a szél!” - mondta, majd megölelte, s máris elindult, otthagyva bennünket a porfelhővel befutó gyorskocsi előtt. Apám nem láthatta meg, amire vágyott. Nincs gyermekünk. Épp a hercegnél voltam s egy új szerzeményemről beszélgettünk, amikor Stifftel, az öreg irodai oroszlán, egy elavult szabályzat miatt még a herceggel is vitába szállt. Miklós herceg türelmét vesztve ráordított: „Ön se volt még huszár, mikor lovastámadást kellett intézni porosz Frigyes ellen!” Majd az aktákat odahajítva, elzavarta a titkárt. Képzeletemben meg - a herceg szavai nyomán - por- és füstfelhőben fekete csákók, kardok, puskák villantak és hallani véltem a lovak nyerítését... Kolinnál nem babra ment a játék. A tét az volt, hogy elbukik-e örökkévalónak képzelt Ausztriánk, és a mi kedélyes, római császár-titulussal maszkírozott birodalmunkról végleg kiderül, hogy csak fikció, melynek köveit voltaireiánus, protestáns és vaskezű poroszok rugdossák szét hódító útjukból... A herceg dühödt arcáról miközben eltűnt a pír, érdekes módon borzongás fogott el, s arra gondoltam, hogy az a sok olasz, aki itt károg körülöttem, olyan buta, hogy sejtelme sincs arról, hogy más is történik a világban, miközben ők belefeledkeznek Neptunus féltékenységéről szóló tenoráriákba. A herceg észrevette, hogy csak testem van jelen, gondolataim másutt járnak. „Mire gondol maestro?” A kolini csatára és az olasz énekesekre... „Ugyan, a kolini csata már a múlté. Érdekesebbek már számomra itáliai utazásaim, amikor nem karddal, hanem ravaszsággal kellett barátokat verbuválni az ausztriai illúziónak. Ön nem látta a római diadalíveket és a császárok csatáit megörökítő domborműveket. Aligha tudja elképzelni, mit éreztem, amikor átvettem Eisenstadtban birtokaimat. Ó, hol vannak e táj deszkakapui, festett vidékies kulisszái Rómától! Ott még a letört márványoszlopok is fenségesebbek. Mikor Aventinus dombján sétáltam a cézárok és a pápák városában, csupán csavargó voltam a világ igazi uraihoz képest. Amikor megpillantottam Aventinus dombján a Szent Péter-templom kupoláját, úgy éreztem, hogy rossz helyre születtem. Ön sosem gondolt még arra, hogy vannak emberek, akik egész életükben a legnagyobb megelégedettséggel képesek sántikálni nyomorult kúriáikban, ahelyett hogy kétszer akkorákat építenének, mint amekkorákat Rómában látni lehet? Tudja, nem egérlyukból nézem a világot. Másfajta vagyok. A zenében is. Ezért hívtam önt. Tudtam, hogy önnel jól járok, amikor besoroztam „cézári kellékeim” közé. Azt akarom, hogy aki ideérkezik a Föld bármely tájáról, érezze a pompát és hatalmat. Remélem, Mária Terézia császárnő is így érzett látogatásakor. Fia hiszi, ha nem, ön is része annak, amit a versailles-i tapasztalatok jelentettek számomra. A francia királynak nem hinném, hogy gondjai közé tartozna a versailles-i kastély-kápolna zenekarának megreformálása... Legszívesebben felpakolnám gyorskocsira és elküldeném, hogy lássa, mi van ott. Bizonyára ha látná, jobban megértené, miért építtettem kastélyt ide Eszterházára. Örülnék, ha a versailles-i templomban 32
