Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Büki Attila: Abschiedsymphonie
BÜKI ATTILA Abschiedsymphonie Ma este míg időtlen idők játszottak dobbal, kürttel, hegedűvel, harsonákkal, a kastély világi termében megvillantak a tükrök a halvány fényben. És ahogy jöttek, egy-egy köhintéssel megrezzent a hangszerek húrja a muzsikusok kezében. Míg egyesek feszengtek, játszott a zenekar, s összeállt a zengés. A boldog izgalomban szépültek az arcok. Szállt a fehér gyantapor, meg-megcsillant a húrokon. Felragyogott egy könnycsepp, mint fény a glóriában. Mikorra már hallották, mit tud a kürtös, a hegedűs és a többi, s látták az oboást, a bőgőst, voltak, akik megijedtek, mások sóhajtottak. Öröm és rémület fogta a csendet. Mi lesz holnap? - kérdezték egymástól, akik szólni is alig mertek. Várták a hűvös estben, aki Pompakedvelőként írat velem hangkölteményeket, hogy mondja: nincs tovább, vagy kegyelmes lesz... Ki ne vágyna arra, hogy viszontlássa szeretteit. Őkegyelmességének könnyű, akkor megy s jön, amikor csak akar. A zenészeket meg köti a szerződésük és a szabályzat. A herceg engedélye nélkül nem hagyhatják el Eszterházát. Őkegyelmessége pedig már azt hittem, itt akar telelni is. Mostanában mintha hátat akarna fordítani a világnak. Muzsikusaim pedig unják már az egy helyben topogást. Nem is hagytak békén. Egyre-másra mondogatták, hogy találjak már ki valamit, változtassak a herceg csökönyösségén. No ezért is írtam meg a Fisz-moll szimfóniát. Igyekeztem úgy komponálni, hogy az előadásmódja is erősítse muzsikusaim óhaját. A fináléba becsempésztem, hogy zenészeim szólamuk befejezése után elcsomagolják hangszerüket, elfújják a gyertyát a kottaállványon és nesztelenül távozzanak. A szimfónia végére csupán ketten maradjunk elsőhegedűsömmel... Még most is mosolygok azon, hogy dramaturgiám mily megdöbbenést okozott. Az expozíciót úgy alkottam meg, hogy a harmónia menetében a fisz-moll ne érkezzen el a szonátaforma törvénye által kívánatos a-dúrhoz. Igaz, elindítottam feléje, de egy viharos a-moll pillanattal eltérítettem a radikálisabb lehetőséget adó cisz-mollba. Erre a feltartózhatatlan lendületre azért volt szükségem, hogy a formarész vége se szabhasson határt. Nem akartam megnyugvásról, beletörődésről, lemondásról szólni. Új és új fordulattal kívántam bővíteni az elkezdett folyamatot. Amikor írtam a kottapapírra a hangjegyeket, szüntelen a fejemben motoszkáltak muzsikusaim egyszerű vágyai. No én ezt gondoltam kiterjeszteni s a zene szárnyán felröptetni. Persze egy percig se gondolnám, hogy élveteg emberekből verbuváltam a zenekart. Igazán nagyszerű muzsikusok. A hegedűs, a kürtös, a flótás... szóval mind a huszonnégy kiválóan játszik hangszerén. Persze bohémek, féktelenek is, akárcsak Bacchus-isten papjai. Zsörtölődnek, verekednek, s isznak, mint a gödények. Némelyiküket úgy kell a korcsmából kirángattatnom. Persze nem csak 25
