Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Tüskés Tibor: Egy félresikerült kiadói vállalkozás
„Aki egy könyvhöz a képeket rajzolja, nem akarja éppen ugyanazt mondani, mint az, aki megírta: ugyanazt a képpel, amit az író mondott a szavakkal. Mert kép és szó közt nincs meg az a párhuzamosság, ami például a különböző nyelvek között mégis megvan. (...) A rajzoló tehát nemcsak fordítója a költő művének, hanem annak mintegy kiegészítője. Mert éppen azt mondja el, amit a költő elhallgat, amit a költő nem is tudna elmondani.” Fejtegetését Babits így zárja: „Kell lennie lehetőségnek, hogy az illusztrátor, az illuminátor egy magasabb egységbe olvaszthassa azt, amit kapott, és azt, amit ő ád. Igaz, hogy amit kapott, az maga egy tökéletes mű, kész és hiánytalan egység. De a világon mindenütt azt látjuk, hogy kész és tökéletes egységek is továbbépülhetnek és kiegészülhetnek még nagyobb egységekké. (...) így a jó illusztrátor azt a kész és szerves műalkotást, amit az írótól kapott, úgy egészíti ki képeivel, hogy avval együtt, amit ő ad hozzá, egy másik kész és szerves művet alkosson. Persze ez az új mű más természetű lesz, mint a régi volt: nem is tisztán irodalmi mű és nem is egészen és csupán az író intenciói szerinti.” Bizony Babits magasra tette a mércét. Az illusztráció kérdésével, szöveg és rajz, irodalom és képzőművészet kapcsolatával - elméletével - magam is foglalkoztam.2 Korábbi írásomból idézem: „Az illusztráció nem önálló művészet, de nem is elégedhet meg annyival, hogy egy másik művészet - a grafika, a festészet - nyelvén tolmácsolja az irodalmat. A jó illusztráció nem képi »nyersfordítást« ad, nemcsak díszít és szemléletessé tesz, hanem hozzá is ad valamit az alapműhöz, ki is egészíti azt. A jó illusztrációban az irodalmi mű kiváltotta élmény festői visszaadása valósul meg. Jó illusztráció akkor születik, ha a festő az íróval rokon érzékenységgel merül el a műben, ha a festőt ugyanolyan minőségű ihlet serkenti alkotásra, mint az írót. A jó illusztrációt nagyon nehéz meghatározni. Ami rajznak kiváló, művészileg kifogástalan, nem biztos, hogy jó illusztráció is egyben. Sőt: a képnek tökéletes, de a szövegtől független alkotások illusztrációként fölhasználva gyakran félrevezetik a nézőt, az irodalmi mű és a kép alapgondolatát összekuszálják. Egyvalami azonban biztos: a rossz rajz sosem lehet jó illusztráció. Ami képnek csapnivaló, illusztrációként sem állja meg a helyét.” A jó illusztrációt nagyon nehéz meghatározni - írtam több évvel ezelőtt. Most hozzátehetem: mint példánk nyomán látni fogjuk, a rossznak mondott illusztrációról se könnyű beszélni. Tűnődéseimet, elméleti ismereteimet kiegészíthettem azzal a gyakorlati tapasztalattal, amit Martyn Ferenc közelében, a festő műhelyében szereztem. A Párizsból hazatért, Pécsett élő, a nonfiguratív művészetben jelentősét alkotó festő életművében fontos helyet foglalnak el illusztrációi. Martyn ezeket a rajzokat nem is illusztrációknak, hanem kísérőrajzoknak, rajzos meditációknak nevezte. Rajzaival kísérte a világirodalom számos jelentős alkotását (Ramon Lull: Imádónak és imádottnak könyve-, Cervantes: Don Quijote-, Flaubert: Bovaryné-, Mallarmé: Versek-, Joyce: Ulysses). Illusztrációkat készített magyar 137
